IV. felvonás 33. fejezet

Sziasztok! Úgy érzem, mintha évek teltek volna el, amióta hoztam nektek részt... de most itt vagyok, és ígérem, a következőre nem kell majd ennyit várni ;) Nagyon szerettem ezt a részt, remélem, nektek is tetszeni fog.

Nem számít, hányszor léptem már színpadra, minden egyes előadás előtt ideges voltam. Valójában mindannyian izgultunk, de különböző módokon próbáltuk legyűrni az idegességet. Mindenkinek megvolt a saját fellépés előtti rituáléja. Zayn könyvet olvasott a földön ülve, keresztezett lábakkal. Eleanor tévét nézett és cukorkát evett. Gigi pörgős dalokat énekelt és úgy ugrált az öltözőjében, mint egy bokszoló. Még sosem léptem fel együtt Harryvel, amióta kikerültünk az iskolából. Fogalmam sem volt, mi az ő előadás előtti rituáléja, de nagyon kíváncsi voltam. Én videojátékoztam, de előtte felvettem a fellépő ruháimat. Szerettem volna hozzászokni a szövethez, mielőtt színpadra állok. Az első felvonásban fehér harisnyát és lila tunikát viseltem, krepp-sifon betéttel és pufi ujjakkal. Swarovski kristályok és arany szövések garantálták, hogy csillogjak majd a reflektorok alatt. Harry még nem volt jelmezben. Sima fekete harisnyát viselt, járkált a folyosón, utasítgatta a színpadi személyzetet, és terrorizálta a táncosokat. Az ajtóm előtt szoborrá fagyva állt meg. Hátradőltem a székemen, az egyik lábam az öltözködő asztalra fektettem, a kezem pedig a combomra. A szemei érdeklődve csillogtak. - Louis, te annyira… hercegien nézel ki. Ó-ó. Pontosan tudtam, hogy ez hova vezet. Harry becsapta az ajtót, és amikor felálltam a székből, a derekamnál fogva nyomott a falhoz. - Óvatosan, Harry! Nem vagyok egy játék! A csuklóimat a fejem fölé szorította, és tágra nyílt szemekkel nézett végig a testemen. Aztán megcsókolt. Nos, addigra rájöttem, mi lehet az ő bemutató előtti rituáléja. A csókjai ellágyultak. A karjaimat a nyaka köré fonta, és szeretettel dörgölte az arcát az enyémhez. - Istenem, annyira jól nézel ki. Elpirultam. Harry nagyon édes tudott lenni, ha akart. Megpaskolta a combjaimat. - Fordulj meg. - Nem fogok tudni táncolni! - Gyengéd leszek, ígérem – mondta ártatlanul. Felhúztam a szemöldököm. - Nem, nem leszel. Mindketten elnevettük magunkat. Megsimogatta a ruhám arany szövéseit. - Talán ma este hazahozhatnád a jelmezed. - Biztosan nem. Tönkretennéd – mondtam gőgösen, és kiegyenesedve néztem a tükörbe. Ugyanolyan fenyegető volt a hálószobában, mint a munkahelyén. Biztosan széttépné. - Miért nem vagy még a fellépőruhádban? Szeretném látni a szárnyaid. Harry természetesen maga tervezte a saját jelmezét. A Hattyúk tava összes produkciójában, amit valaha láttam, Von Rothbart szárnyai fátyolszerű szövetből készültek – könnyűek voltak, és könnyen lehetett bennük mozogni. Harry ragaszkodott ahhoz, hogy az övéi igazi tollakból készüljenek annak ellenére, hogy a jelmeztervező nem tanácsolta. Azt mondta, hogy akkor túl nehezek lesznek, de végül senki sem mondott nemet Harrynek. Három varrónő kellett ahhoz, hogy fekete holló tollakból két embernagyságú szárnyat varrjon. A főpróbára még nem voltak készen, ezért nem láthattam őket. Senki sem látta még a jelmezt, csak Harry, aki néhányszor már próbált benne. - Még több, mint negyven perc van kezdésig – mondta, miközben az órára pillantott. - Még van időm. Tudtam, miért csinálja ezt. Nem akarta, hogy ezek a pillanatok túl gyorsan elteljenek. Az előadásra készülés minden egyes mozdulata neki az utolsó lesz. Az utolsó, hogy jelmezbe és sminkbe bújik, az utolsó, hogy azt hallja a színigazgatótól, hogy „a táncosok foglalják el a helyüket”, utoljára fogja érezni, hogy a reflektorfény melegíti a bőrét, amikor a színpadra lép. A kezem a meztelen mellkasára fektettem. - Rengeteg időd van. Kopogást hallottunk az ajtón, majd nem sokkal később Gigi és Eleanor lépett be a fehér és fekete tütüjeikben, mint két sakkfigura. Őket követte Zayn és Niall, akiknél egy csokitorta volt „Búcsúzunk” felirattal. - Nekem? - kérdezte Harry. - Csinálnunk kellett valamit, hisz ez az utolsó fellépésed – magyarázta Zayn. Felugrott az sminkasztalomra, a lábai fehér harisnyában, mint az enyémek, felül pedig egy bársonyos bordó zubbonyt viselt. A haja hátra volt zselézve, és teljes sminkben volt. A hosszú szempillái most tízszer hosszabbnak tűntek a szempillaspirál miatt. - Igen – mondta Niall, miközben vágott egy szelet tortát. - És szervezünk neked egy búcsúpartit a Lowlanderben, az előadás után. Az étel szörnyű, de a rövidek olcsók. Még Kenneth is ott lesz. Azt hittem, Kenneth szívinfarktus miatt holtan fog összerogyni, amikor Harry elmondta neki, hogy a hat éjszakás előadásból csak az elsőn fog fellépni. A többi előadásra jegyet váltók dühösek voltak, és szinte gyilkolták egymást, hogy jegyet válthassanak a nyitóestre. Zayn volt Harry utódja, és ő táncolta Von Rothbart szerepét a többi estén. Vicces volt, mert pontosan ezt akartam hónapokkal ezelőtt, mielőtt Harry visszatért Londonba, most pedig szomorúsággal töltött el a gondolat. Eleanor és Harry voltak egyedül, akik ettek a tortából. A többiek – velem együtt –, túl idegesek voltak, hogy bármit is egyenek ilyen közel a kezdéshez. - Nem hiszem el, hogy véget ér a rémuralmad, Harry – vigyorgott Gigi, miközben megigazította a fehér, tollas koronáját. Harry lenyalta a csokoládét a szája sarkáról. - Ki fog minket most kínozni? - tette hozzá Eleanor. Akkor hangzott el az első figyelmeztetés a hangszórókból. Mindenki az ajtó felé indult, hogy visszamenjen a saját öltözőjébe, és megtegye az utolsó simításokat a haján vagy a sminkjén. Harry és én megint egyedül maradtunk. Ő volt az egyetlen, aki még nem vette fel a jelmezét. A tányérján szétszóródott tortamorzsákat nézte. - Te még mindig te vagy – mondtam neki. - Akkor is, ha többé nem leszel táncos. Erőtlenül elmosolyodott. Megértettem, hogy szörnyű lehet elveszíteni egy lényeges részét. Harry maga személyesítette meg a táncot, a művészet legnagyobb követe volt. Nem tudta, mi lesz vele a karrierje nélkül. De én tudtam. Már azelőtt szerettem, hogy hivatásos táncos lett, és egész életemben szeretni fogom. Felkelt, hogy visszamenjen az öltözőjébe, amikor halk kopogtatást hallottunk. Harry kinyitotta az ajtót, ami mögött Léo állt idegesen az anyja mellett. Legalább két mérettel nagyobb öltönyt viselt, és egy csokor vörös rózsát tartott a kezében. - Önnek, Mr Styles. – A fiú az ajkába harapott, és kereste a megfelelő angol kifejezést: - Sok szerencsét! Harry elvette a virágokat, és megköszönte, mintha ez lenne a legnagyobb ajándék, amit valaha kapott. Körbevezettük őt az öltözőben, ahol egyszerre érdeklődéssel és félve nézett körül. Hagytam, hogy leüljön a fésülködőasztalomhoz, és közben a tükörképét vizsgálta, az orrát púderezte, és úgy tett, mintha profi táncos lenne, aki a színpadra készül. Ha nem tudtam volna, mi történt vele, akkor Léo tökéletesen boldog fiúnak tűnt volna. De amikor alaposabban megnéztem, az a tágra nyílt szemű csodálkozás elfulladt és sötétté vált, és alatta ijedt szkepticizmus rejtőzött. Ugyanezt láttam Harry arcán, amikor annyi évvel ezelőtt visszatért Párizsból, csak akkor még nem értettem, mit jelent. Olyanok voltak ők ketten, mint egy festmény, amelynek más a jelentése, ha különböző nézőpontokból szemléled. Léo édesanyja soha egy pillanatra sem vette le a fiáról a szemét. Nem tudott egy centit sem mozdulni anélkül, hogy a nő megkötötte volna a nyakkendőjét, vagy megigazította volna a haját. Folyton körülötte nyüzsgött. Harry vágyakozva figyelte őket. Az évek folyamán teljesen elidegenedett az anyjától, mert a titka óriási szakadékot nyitott kettejük között. Most, hogy már mindenki tudta az igazságot, lassan visszaengedte az életébe az asszonyt. Aznap este is ott volt a nézőtéren. Újabb figyelmeztetés hangzott a hangfalakból: - A táncosok foglalják el a helyüket! Harrynek át kellett öltöznie, ezért megborzolta Léo haját: - Inkább menj, és foglald el a helyed. Nem akarom, hogy lemaradj a nyitó jelenetről Louis-val. Az a kedvencem! Átkaroltam Harry vállát. - Igazán? Az én kedvencem a negyedik jelenetben a csatánk. - Csata! - Léo megfogta az anyja kezét, és izgatottan húzta ki az öltözőből. Harry felém fordult, és megcsókolt: - Odakint találkozunk. - Sok szerencsét, Mr Styles! - kacsintottam rá. Amikor kimentem, hattyúkat és udvaroncokat találtam beszélgetni és bemelegíteni a színfalak mögött. Köröztem a fejemmel, a vállammal és a bokámmal. A közönség általában nem volt ilyen hangos. Telt ház volt Harry debütálása miatt a londoni színpadon. A táncosok izgatottak voltak a hírességek miatt, akik a nézőtéren ültek, de én nem figyeltem rájuk. Elég ideges voltam anélkül is, hogy tudtam, a királynő is ott van közöttük. A lámpák kialudtak. Hallottam, hogy Niall elfoglalja a helyét a zenekar előtt. A közönség tapsolt, és lassan elindult a zene. A színpadi vezető mondott valamit a headsetjébe, és összeterelt minket. Beálltam a háttértáncosok hosszú sora mögé. Az első jelenet Siegfried herceg születésnapi ünnepe volt a palotában. A szemem sarkából láttam Harryt a kulisszák mögött, jelmezben. A kezem a szívem fölé szorítottam. Gyönyörű volt. A szárnyai fenségesek voltak, éppen a válla fölé görbültek, és lefelé egészen a földig értek. A fekete holló tollai kitárultak, amikor oldalra nyújtotta a karját, és szépen összecsukódtak mögötte, amikor a karjai az oldala mellé hullottak. A szemei körül egészen a halántékáig ki volt festve feketére, mintha egy maszkot viselne, és sötét, egyberészes ruhát viselt, aminek a mellrészére egy tollcsokor volt tűzve. Kiléptem a sorból, és hozzá rohantam. A színpadi vezető szisszegett felém, de muszáj volt még utoljára beszélnem Harryvel, mielőtt kezdünk. - A szárnyaid! - mondtam, miközben az ujjaim végigsiklottak a tollakon. - Úgy nézel ki, mint egy igazi madár. - Egy szárnyaszegett madár. - Nem – fogtam a kezembe az arcát. - Ezen az estén még egyszer repülni fogsz. Elszántan összevonta a szemöldökét. Meghallottam a nekem szóló jelet, és kiugrottam a színpadra. A díszlet avantgárd volt egy mainstream produkcióhoz képest. A hátteret absztrakt impresszionista stílusban festették, amelyet Harry annyira nagyon csodált. A hagyományos díszlet helyett Harry bonyolult, rácsos, csúszó paneleket rendelt, amelyek az udvaron kúszó szőlővé, az erdő lombjaivá, vagy a palota ablakaivá váltak, attól függően, hogy fentről hogyan világították meg őket. Az első szólóm jól sikerült. Azon esték egyike volt, amikor minden varázsütésre a helyére került: a technikám és Harry koreográfiája. Minden táncos odatette és jól érezte magát. A belépés és a pas de trois is a közönség ujjongását váltotta ki. A háttértáncosok, köztük Zayn, arany kelyhekkel táncoltak körülöttem, boldogan ünnepelve Siegfried herceg születésnapját. Az első felvonás végén közlik Siegfrieddel, hogy feleséget kell választania. Elszomorodik, amiért nem házasodhat szerelemből, ezért úgy dönt, hogy vadászni megy, és egy egész hattyúrajt vesz üldözőbe. Felvettem a számszeríjat a kellékes asztalról a kulisszák mögül, és elindultam. A világítás a palota élénkvörös és narancssárgájáról az elvarázsolt erdő hűvös zöld és kék színére változott. Gigi Odette-je a második felvonásban egy technikai csoda volt. Ahelyett, hogy törékenyen táncolta volna a részt, inkább néma erővel tette. Az európai kritikusak gyakran bírálták az izomzata miatt, de ez a test volt az, ami olyan erőt és irányítást biztosított a mozgásának. Erős partner volt, és jól néztünk ki együtt, de a romantikus kémiánk egy báty és főnökösködő nővéréével vetekedett. Harry belépett Csajkovszkij gonosz allegro vivojában. A tekintetünk találkozott.

Együtt varázslatosak voltunk. Lerítt rólunk, hogy szerelmesek vagyunk. Táncoltunk, és a közönség teljesen a bűvkörünkbe került. Mintha nem is a színpadon lettünk volna, helyette visszatértünk a kollégiumi szobánkba, ahol két őrült gyerek teljesen egymásba bolondulva ugrált forogva, miközben olyan nagyszerűen érezték magukat, mint előtte még soha. Folyamatosan emlékeztetnem kellett magam, hogy ő az ellenségem. Nem vagyok szerelmes ebbe a gonosz varázslóba! Én Odette hattyúkirálynőt szerettem! Mégis, Von Rothbart olyan jóképűnek tűnt, miközben a tollait rebegtette… vigyorogtam, és felé emeltem a számszeríjat. Odette megállított. Ha Siegfried herceg megölte volna Von Rothbartot, akkor az átok, ami őket sújtotta, sosem tört volna meg. Senki sem tudta, hogy Von Rothbart miért átkozta meg a gyönyörű lányokat, és miért változtatta őket hattyúvá, de a népmese szerint az ő szüleik könnyeiből lett a hattyúk tava. Harry észrevette az édesanyját a közönségben. A harmadik felvonásban eljött az idő, hogy Eleanor ragyogjon. A fekete hattyú pas de deux-je az egyik legnépszerűbb tánc a balettban, és Eleanor azonnal a közönség kedvence lett. Gigivel ellentétben neki sokkal inkább hagyományosnak mondható balerina teste volt, de a színjátszása már kevésbé volt hagyományos. Ördögien játékos volt a szerepben, puszikat szórt és kacsintott a közönség felé. Míg Gigi teste szilárd volt a karjaimban, mint a jég, Eleanoré inkább folyékony. Úgy csúszott ki és simult a szorításomba, mintha víz futott volna végig az ujjaimon. A negyedik felvonásnál, az entr'acte és a danse des petit cygnes után Gigi, én és az összes háttértáncos kivonult, hogy Harry előadhassa az utolsó szólóját. Visszatartottam a lélegzetem. A társaság összes táncosa oldalról, a függöny mögül figyelte őt. Voltak izgatott és szomorú tekintetek is. Gigi és Eleanor átkarolta egymást, Zayn pedig a vállamra tette a kezét. Ez egy korszak vége volt, és mindannyian tanúi voltunk. Harry hosszú, könnyed léptekkel haladt végig a színpadon, így a gyors és könnyed mozgású lábai szinte a föld fölött lebegtek. Kabrioléból saut de basque-ba váltott, és a szárnyai vadul csapkodtak körülötte. Niall elképedve pillantott fel rá a zenekari árokból. Ahogy Harry forgásból forgásba váltott, nem úgy tűnt, mintha a zenére táncolna, hanem mintha a zene járná át őt. Nem tudtam, hogy az érzékeim viccelődnek-e velem, vagy egy őszinte, isteni csodának lehetek tanúja. Eltáncolt előttem, és a zöld szemei diadalmasan rám villantak. Jött egy ütem a zenében, amíg volt egy pillanatnyi ideje, hogy rákészüljön a következő ugrásra. Tudtam, hogy mi következik, és egy könnycsepp csúszott végig az arcomon. Harry átsuhant a színpadon, és egy grande jeté-be ugrott fel. Magasba repült, és kinyújtotta nagy, fekete szárnyait. Szárnyalt. Az egész színház talpra ugrott, és dübörgő taps tört ki, a föld szinte megremegett alattunk. Megtöröltem a szemem. Most jött el az a pillanat, amire egyszerre vágytam és rettegtem tőle. Csatlakoztam hozzá a csatánkra. A zene felerősödött.

A forgások ütések, az ugrások pedig lökések voltak, gyorsabbak és élesebbek, mint ahogy begyakoroltuk. Megfogtuk egymás kezét, és ő a levegőbe ugrott, a lábaival ollózva. Neki is segítenie kellett volna, hogy meg tudjam ismételni a mozdulatát, de helyette a földre lökött. Tényleg harcolt velem. A zene ismét hangosodott, és én lihegve köröztem körülötte. Felé nyúltam, de ő megszökött. Körbe-körbe kergettem, míg végül a színpad szélén kötöttünk ki, ahonnan nem tudott hová menekülni. Nem akartam megtenni. Át akartam írni a történetet. Azt akartam, hogy Von Rothbart éljen és örökké szárnyaljon! Mögé léptem. - Sajnálom – suttogtam. Lehajtotta a fejét. Végigsimítottam az ujjam a puha, fekete tollakon, és hirtelen letéptem a szárnyakat a hátáról. Léo zokogva állt fel az első sorban: - Ne! Harry térdre esett. Úgy tartottam a szárnyakat a fejem felett, mintha trófeák lennének. Harry lefeküdt a hideg, kemény színpadra, és lehunyta a szemeit. Von Rothbart meghalt.