IV. felvonás 31. fejezet

Sziasztok! Most egy szép részt hoztam nektek... nem tudom máshogy leírni, nagyon szerettem fordítani :) Remélem, nektek is tetszik majd.

Harry keresztezett lábakkal nézett fel rám az ágyról, miközben az álla a kezén pihent. Diadalittasan feltartottam a programfüzetet. Olyan nyilvánvaló volt… miért nem gondoltam rá hamarabb?

– Ismerek valakit, aki segíthet nekünk!

– A társaságban senki sem segít nekem, Louis. Mindannyian utálnak engem – a táncosok, az adminisztráció, mindenki. Megszakítottam a kapcsolatot a Bolsojjal is. Az egész iparág hátat fordított nekem.

– Harry, mi a balett legfontosabb része?

– Én.

– Nem, kicsim.

Harry morcos arcot vágott.

– A közönség. – Pontosabban a támogatók.

Harry mindenhol ellenségeket szerzett, ahol dolgozott, de a londoni elit imádta. Rettenetes hírnevet zsebelt be balett-körökben, de a kollégáin kívül mindenki más ünnepelte.

Átlapoztam a program hátuljára, és megmutattam neki a pártfogóink listáját.

– Ők a nagylelkű szponzorok.

– Nincs szükségem pénzre – felelte.

Rámutattam Margaret Wexley nevére.

– Nem csak egy gazdag nő, hanem a médiabirodalom örökösnője. Újságokat és magazinokat birtokol a világ minden tájáról. Én voltam a kísérője a támogatók vacsoráján. A királynőn kívül ő a második leghatalmasabb asszony Nagy-Britanniában. 

– Gondolod, publikálna egy cikket Beauchamp-ról?

– Úgy hiszem, ha akarja, a világ leggyűlöltebb emberévé teheti.

Magsnek számtalan oknyomozó riporter állt rendelkezésére, és ezek az újságírók szinte ugyanolyan munkát végeztek, mint a bűnügyi nyomozók, csak korlátozások nélkül. Nem kötötte őket a joghatóság, és nem kellett teljesíteniük a bíróság által előírt bizonyítékokat. 

Ha már nem tudjuk hivatalos keretek között, a bíróság előtt megtárgyalni az ügyet, akkor talán rábízhatnánk a közvélemény értékelésére.

**

Következő reggel indultunk a Wexley birtokra. Béreltem egy autót. Ha más körülmények között utazunk az angol vidék buja, zöld dombjain keresztül, még romantikus is lehetett volna. Harry ideges volt. Egész út alatt a biztonsági övet szorongatta, és a térde idegesen mozgott. Biztosítottam róla, hogy ha megjelenik a cikk, akkor nem kell a nevét használnunk. Áldozat volt, akinek a személyazonosságát védeni kell.

Felhajtottunk a hosszú, murvával leszórt úton a fő házig, ha egyáltalán háznak lehet nevezni. Úgy éreztem, mintha a Downton Apátság elé érkeztünk volna meg. Az épület négyzet alakú, jakobitán stílusban épült klasszikus kastély volt olaszos tornyokkal és gótikus boltívekkel.

Az inas, egy feketébe öltözött, elegáns úr várta, hogy elvihesse a kocsinkat. Nem mondott semmit. Aztán a ház komornyikja, egy idősebb férfi lépett hozzánk, és elmondta, hogy Ms. Wexley az üvegházban vár minket. Az ingatlan olyan hatalmas volt, hogy golfkocsival kellett odavinnie minket. Örültem, hogy kicsit kiöltöztem. Krémszínű nadrágot viseltem sötétkék zakóval. Harry az egyik selyem ingét választotta reggel, és a haját kiengedte. Annak ellenére, hogy egy alsó középosztálybeli családban nevelkedett, úgy tűnt, mintha csak hazaérkezett volna. Biztosan herceg volt az előző életében.

Mags széles karimájú kalapban, és koszos kesztyűben jelent meg az üvegház ajtajában. Leugrottunk a golfkocsiról, és ő felénk integetett. Elmosolyodtam. Ugyanolyan élénk volt itt is, mint a táncparketten.

– Már a háború óta nem láttam ilyen jókötésű fiatal férfiakat ezen a birtokon!

Még mindig ugyanolyan kacér volt, ahogy emlékeztem rá.

Kezet rázott velem, aztán megölelte Harryt, és sietve bevezetett minket az üvegházba, hogy megmutassa nekünk a díjnyertes orchideáit. A hőmérséklet észrevehetően magasabb volt odabent, a levegő pedig sűrű a párától, hogy a növények és virágok a trópusi éghajlaton érezve magukat pompázhassanak. Harry elkalandozott, hogy megnézze a dáliákat. Megállapodtunk még reggel, hogy én beszélek Magsszel. Megkaptam a számát a társulat ideiglenes asszisztensétől, és előre felhívtam, hogy elmondhassam, segítségre van szükségünk. A hangomból rájött, hogy komoly dologról van szó, de ezen kívül semmit sem tudott. Mags évtizedek óta adományozott a Királyi Balettnek, és örült, hogy hall felőlem. Furcsa volt a táncosok és támogatók kapcsolata. Az életünk annyira különböző volt, ahogy a tapasztalataink is, és mégis… egyikünk sem tudott létezni a másik nélkül. Kimondatlan kötelék alakult ki közöttünk. Szerette nézni, ahogy táncolunk, mi pedig szerettünk neki táncolni. 

Mindent elmondtam neki, kivéve a bántalmazás pontos részleteit, hisz azt én sem ismertem. Vízpermettel szórta a medúza orchidea nyúlánk, karcsú leveleit, és közben egyre erősebben szorította a spray palackot. Egy szót sem szólt, amikor a történet végére értem, de tovább metszett és permetezett.

– Igazat mondunk – mondtam neki.

Levette a kerti kesztyűjét.

– Louis, én már régóta élek. Sok olyan férfival találkoztam, mint Alexander. A fajtája sajnos nem ritka. Hiszek neked.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

– Mit akarsz vele?

– Le akarom leplezni.

– Őszintén válaszolj.

A kezeim ökölbe szorultak.

– Azt akarom, hogy szenvedjen.

Mags megértően bólintott. Úgy tűnt, nem én voltam az első, aki ilyet kért. Már Beauchamp előtt is sok férfinál elérte, hogy szenvedjenek. Az örök optimizmusba fagyott mély vonásai azt jelezték, megnyerheti ezt a harcot is.

– A történetet ellenőrizni kell. A legjobb csapatomat állítom rá az ügyre, és annyi finanszírozást kapnak, amennyire csak szükségük van a kutatáshoz. Ha van valami, akkor azt meg fogják találni a kopók, és elérik, hogy innen, egészen Tokióig mindenki megtudja, milyen is ő valójában.

Annyira hálás voltam, hogy sírni tudtam volna.

– Köszönöm! – szorítottam meg a vállait. – Köszönöm.

A tekintete Harryre tévedt, aki az ujjaival simította végig a bársonyos virágszirmokat. 

– Mi ő neked? – kérdezte. 

Egyszerű kérdés volt, de lefagytam egy pillanatra. Harry sok dolog volt számomra. A kollégám, a riválisom, a legjobb barátom, a párom, a szeretőm. Mindegyik címke illet rá, de valahogy egyiket sem éreztem igazán megfelelőnek.

– Nekem ő a minden – feleltem.

Mags mindenttudóan megveregette a hátam. Az elmúlt napokban olyan erősnek kellett lennem Harry mellett, hogy nem volt időm megállni, és feldolgozni azt a hatalmas bűntudatot, amit éreztem.

– Bárcsak velem történt volna, és nem vele.

– Ne mondd ezt! – korholt le az asszony kedvesen, és a mellkasomhoz csapta a kesztyűit.

– Tényleg így érzem! – töröltem meg a kézfejemmel a szememet. – Nem tudod, milyen volt Harry régen. Egyetlen fiúra sem hasonlított, mert olyan tiszta, ártatlan volt, hogy még csókot is féltem adni neki. Törékeny volt, óvatosan kellett volna vele bánni, de Beauchamp millió darabra törte.

Mags lemetszette a dendrobium christyanum haldokló leveleit.

– Rosszul gondolod. Ő nem törékeny, hanem erős. Életben van, Hans pedig halott. Elmondta a történteket, amíg a többi áldozat hallgat. Vigyázott rád, amikor te nem tudtad volna megvédeni magad. Nem változtathatsz a múlton, Louis, de tisztelheted a bátorságáért. 

Harry felnyikkant az üvegház túloldalán, és azonnal felé kaptam a fejem.

Pillangók borították őt. A haján, az arcán, a vállán, az ingén, a kezein voltak, és szárnyaikkal elégedetten csapkodtak körülötte. Mags áhítattal lépett oda Harryhez, és sétált körbe rajta.

– Figyelemre méltó. Azt hihetik, hogy maga egy virág, Mr. Styles.

Harry tehetetlenül, és kicsit kétségbeesve nézett rám. Elmosolyodtam.

Magsel együtt leszedtük róla a pillangókat, egyenként, óvatosan, nehogy megsérüljenek a szárnyaik. Kimentettük Harryt az üvegházból, és még akkor is színes felhőként követték az ajtóig, mintha a legkedvesebb rózsájuk hagyná el őket. 

Mags azt mondta nekünk, hogy a nyomozócsoportból majd valaki kapcsolatba lép velünk, hogy néhány kérdést feltegyen Harrynek. Megnyugtatta, hogy a neve nem lesz benne a cikkben, ha egyszer napvilágot lát.

Visszasétáltunk a hosszú földúton a házig. Az egyik ott várakozó alkalmazott limonádét hozott nekünk, Mags pedig körbevezetett minket a birtokán. Aggódtam, hogy túl sok lesz neki, de remek formában volt ahhoz képest, hogy elmúlt nyolcvan. Harry és én csak kapkodtuk a levegőt a túra végére. 

Az inas a kocsinkkal várt a lépcsőnél. Elbúcsúztunk Magstől, és még egyszer megköszöntük a segítségét.

Amikor beszálltunk a kocsiba, Harry megállt, és kiugrott, aztán visszaszaladt az asszonyhoz.

– Mondja meg nekik, hogy használhatják a nevem.

Lassan léptem oda hozzájuk:

– Harry, biztos vagy ebben?

A kezét a zsebébe süllyesztette, és kihúzott egy fényképet.

– Ezzel a fotóval jelenjen meg a cikk.

Ez volt az a kép, amit elloptam Beauchamp-tól. 

Mags tekintete acélosan komoly volt.

– Értettem.

Végre én is kezdtem megérteni. Ez nem az én harcom volt, se nem Magsé. Bármennyire is szerettem volna végezni Harry sárkányaival, ez az ő csatája volt. Csak annyit tehettem, hogy mellette álltam. Rettegtem, de büszke is voltam rá. Magsnak igaza volt. Harry erős.

Visszafelé a nap már lemenőben volt. A zöld dombokat juhok és szénabálák tarkították. Harry tekintete a tájat figyelte. Az idegessége teljesen semmivé foszlott. Nem tűnt boldognak, inkább békésnek. Lehajtotta a napellenzőt, hogy a nap ne süssön a szemébe. 

Felém fordult összevont szemöldökkel:

– Tudod, Louis, nem mesélted el, mi történt a Beauchamp-mal közös randevútokon.

Olyan erősen markoltam a kormányt, hogy az ujjperceim elfehéredtek.

– Hadd találgassak. Elvitt London legjobb éttermébe, kis kedvencének hívott, azt mondta, hogy te vagy a kedvence, és hogy kényeztetni akar.

– 1300 fontot költött egy üveg borra.

– Rohadtul utálom azt a fickót.

Összenéztünk, és nevetésben törtünk ki. Ez volt a legőszintébb dolog, amit valaha hallottam Harrytől Beauchamp-ról.

– Azt kívánom, bár ne jutottunk volna olyan messzire… Olyan magányos voltam, ő meg…

Harry összerezzent és felemelte a kezét.

– Tudom, milyen.

Elhallgattam. Harry még mindig nem mondta el, mi történt vele pontosan. Nem akartam tudni, ugyanakkor éreztem, hogy beszélnünk kéne róla.

– Mi történt veled Kijevben?

Harry egyetlen mondatban elmondott nekem mindent, ugyanakkor semmit.

– Nevettek rajtam.

Éjszaka a vidéket teljes sötétség borította. Kivéve az eget. A csillagok sokkal jobban ragyogtak itt, mint a városban. Leparkoltam egy dombon, hogy zenét hallgathassunk, és bámulhassuk a csillagokat. Harry fáradt volt, de olyan lelkes voltam, hogy sikerült rávennem. Átmásztam a hátsó ülésre, és ő követett. Magunkra húztuk a takarót, és a válláig betakartam.

Ha tizenéves korunkban másképp alakult volna, éppen egy ilyen helyre vittem volna. Megszállottként csókolóztunk volna, és órákig beszélgettünk volna. Talán együtt veszítettük volna el a szüzességünk. Egyik sem történt meg. Mintha ellopták volna tőlünk a múltunkat.

Harry hátradőlt, mintha várna valamire. Szorosabban bebugyoláltam a takaróba, nehogy fázzon.

– Louis – mondta halkan. – Amióta tudod, alig értél hozzám.

– Nem voltál jól – feleltem.

– Ha már nem vonzódsz hozzám, akkor azt is megértem.

– Mi?! Nem! Sosem vonzódtam még senkihez ennyire. – Aztán magamba zuhanva néztem előre. – Ez a probléma. Harry, annyira szégyellem, ahogy viselkedtem. Annyira rámenős voltam az ágyban, és olyan dolgokért könyörögtem, amiket te nem szerettél volna. Ha sejtettem volna, mit éltél át, sosem kértem volna tőled.

Harry azzal a lassú, titokzatos csókkal ajándékozott meg, amitől csak még kétségbeesettebben akartam tudni, mi jár a fejében.

Kinyitotta a szemét, és találkozott a tekintetünk.

– Akarom.

– Nem kell azt tennünk. Úgy szeretem a dolgokat, ahogy vannak.

Harry kiszabadította a kezét, és a takaró szélével babrált.

– Louis, én soha nem adtam magam valakinek. Mindig csak… elvették tőlem. Szeretném tudni, milyen. Most talán más lesz – mondta, tele reménnyel.

Egyetértően mosolyogtam, de belül nagyon szomorú voltam.

– Ez csak… – kezdte. – Nem tudom, hogy szeressem meg. Te szereted. Miért?

– Hát… olyankor azt érzem, hogy hozzád tartozom – válaszoltam elpirulva.

– És ez jó dolog?

– Igen.

Felnézett a Holdra, ami most csak kis sarló volt.

– Beauchamp volt az első és utolsó. Nem éreztem úgy, hogy hozzá tartoznék. Inkább azt éreztem, hogy meg akarok halni – mondta egyre frusztráltabban a saját gondolatai miatt. – Ez egy hülye ötlet volt. Sosem fogom megtanulni, hogy szeressem. Túlságosan elcseszett vagyok.

– Mi volt Beauchamp előtt? – fogtam meg a kezét.

– Szűz voltam.

– Mit akartál? Mik voltak a fantáziáidban?

– Te voltál az én fantáziám.

– Tényleg?

– Nyilvánvalóan! Te voltál az, akihez vonzódtam, veled volt az első csókom. Ki más lett volna?

– Oké, rendben – vigyorogtam. – Mi más még?

– Ez kínos.

– Gyerünk.

– Csak tizenöt voltam, úgyhogy ne ítélj el. – Mély levegőt vett, a csillagfény megvilágította a finom vonásait, miközben beszélt. – A kollégiumi szobánkban vagyunk. Az ablakpárkánynál végzem a korlát gyakorlatokat, és te tanítasz. A kezed puha, és szép dolgokat mondasz a táncomról. Aztán egyszer csak megcsókolsz. Én visszacsókollak. Az ágyhoz vezetsz, és levetkőztetsz… – Harry félénken fordult el. – Aztán azt mondod nekem, hogy gyönyörű vagyok. Lysandernek hívsz. Azt mondod, hogy fontos vagyok neked, és velem akarsz lenni. Megérintesz. Gyengéd vagy.

Harry fantáziája éppen az egyszerűsége miatt volt olyan megindító. Nem kért sokat. Csak arra vágyott, hogy valaki kedvesen bánjon vele.

– Ezeket a dolgokat most is megtehetem!

– Már nem számít – mondta szomorúan. – Beauchamp volt az első. Semmi sem változtathat ezen.

– De nem kell, hogy ő legyen az utolsó. Szeretlek, Lysander! Te vagy a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem. Mindig veled akarok lenni.

A zöld szemeiben olyan mélyről kitörő vágy villant, hogy bele tudtam volna fulladni.

– Hozzád akarok tartozni.

A szívem nagyot dobbant.

– Mikor?

– Hamarosan.