IV. felvonás 29. fejezet

Sziasztok! Megjöttem a folytatással... és azt javaslom, hogy készítsétek a zsepiket :)

Knightsbridge-ből Bankside-ba futottam. Ahogy a cipőm sarka minden alkalommal belecsapódott a betonba, a fájdalom végigcikázott a lábamon, de nem tudtam megállni, hogy várjak egy taxira. Muszáj volt mozgásban maradnom.

Éjfél után értem Harry lakásához. A Temze fölött sűrű köd gomolygott, és alig láttam valamit, csak hallottam, hogy a hullámok a töltéshez csapódnak, és messze egy komp kürtölt. Hunyorogva néztem a kapucsengőre, ahol Harryét még mindig egy üres fehér téglalap jelölte. Eszeveszetten nyomtam a gombot, de nem érkezett válasz. Hívtam, küldtem neki üzenetet, bár éreztem, hogy semmi értelme az egésznek. Igazam volt. Bassza meg! Elkezdtem püfölni az ajtót, hátha a földszinten lakók közül valaki meghallja és kinyitja. Amikor ez sem működött, elkezdtem becsöngetni az összes lakásba, amíg végül valaki válaszolt.

Egy nő fáradt hangját hallottam, a háttérben pedig kisbaba sírását.

– Helló?

– Helló! Harry Styleshoz jöttem. A 10/B-ben lakik.

– A táncos?

– Igen! Ő az!

– Ki maga?

– A barátja, Louis Tomlinson.

– Nem engedhetek be egy idegent az épületbe.

– Nem vagyok idegen!

– Akkor miért nem engedi be Mr. Styles?

– Nem tudom! Nézze, úgy gondolom, hogy baj van. Kérem, segítsen!

Csipogást hallottam, aztán kattant az ajtó zárja. Egy harmincas évei közepén lévő nővel találkoztam a földszinten, akin kék frottír fürdőköpeny és papucs volt.

– Nem engedtelek volna be – kezdte – de Mr. Styles ma este úgy tűnt, mintha nem lenne önmaga. Lehet, hogy tévedek, de minden egyes alkalommal köszön nekem és a kicsimnek az előtérben, ha összefutunk. Ma viszont ráköszöntem, és úgy ment el mellettünk, mint egy szellem.

Elrohantam, fel a lépcsőkön, ő pedig beszállt a liftbe.

Harry ajtaja be volt zárva, ezért újra dörömbölni kezdtem.

– Harry! Harry! Louis vagyok! Engedj be! – kiabáltam ijedten.

Nem nyitott ajtót, és nem is válaszolt nekem. Dörömböltem, az öklöm egyre erősebben csapódott a nehéz faajtónak, amíg zúzódások jelentek meg a bőröm alatt. Belerúgtam, és akkor eldöntöttem, hogy berúgom azt a hülye ajtót, ha muszáj, de a nő éppen abban a pillanatban lépett ki a liftből.

– Várjon! Szóltam a gondnoknak.

Kihívhatta volna a rendőröket, de bízott a saját ösztöneiben, és inkább úgy döntött, segít nekem. A gondnok nem siette el. Fiatal, túlsúlyos férfi volt össze-vissza álló hajjal és kopott Rush pólóval. Felemelte a kezét, és kényelmesen sétált felénk.

– Nem nyithatom ki azt az ajtót.

– Ez vészhelyzet.

– Házirend.

Elkeseredetten az ajtónak vertem a fejem.

– Kérem! Valami nagyon nincs rendben.

– Akkor hívja a rendőrséget. Nincs engedélyem betörni a bérlők lakásaiba.

– De a rendőrség is arra fogja kérni, hogy nyissa ki az ajtót!

– Inkább nekik engedelmeskedem.

– Akkor már lehet, hogy késő lesz!

A nő lekapta a kulcsokat az övéről, és egyenként próbálta a zárba.

– Hé! – kiáltotta a házmester. – Nem teheti ezt, Helen!

– Kopjon le!

Mögé léptem, hogy a férfi ne tudja elvenni tőle a kulcsokat. Tovább próbálkozott, amíg végre az egyik kulcsnak köszönhetően kinyílt az ajtó.

Berontottam a lakásba. Sötét volt, csupán az utcáról szűrődött be a lámpák fénye. Felszaladtam a lépcsőn a hálószobába, miközben a dühös házmester és Helen vitatkoztak odalent. A teste körvonalait csak a szűrt utcai fényben tudtam kivenni. Teljesen nyugodtan feküdt a hátán. Lerogytam mellé, és felkapcsoltam a lámpát. A bőre izzadtságtól fénylett, és szürke volt. Olyan mozdulatlanul feküdt, hogy abban sem voltam biztos, lélegzik-e egyáltalán. Megtaláltam a pulzusát a csuklóján, ami olyan haloványan dobogott az ujjam alatt, mintha kis esőcseppek esnének rám.

– Harry! Harry! Kelj fel! – rázogattam. 

Észrevettem az éjjeliszekrényen a nyitott üveget, amiben a tablettáit tartotta. Az altatóit. Keverte az opioidokat a nyugtatóival. Felkaptam az üveget, ami félig üres volt, de nem tudhattam, mennyit vett be. Lehet, hogy egyet, de az is lehet, hogy tízet.

Ismét megráztam.

– Harry, ébredj fel! Fel kell ébredned!

Egyáltalán nem reagált semmire.

– Hányat vettél be?! – ordítottam, és közben az arcát pofozgattam. – Mennyit?!

Végre megmozdult, de a szemei csukva maradtak, miközben aggodalom ráncai költöztek a szemöldöke közé.

– Sajnálom, uram, csak aludni akartam. Olyan fáradt vagyok, uram. Kérem, hagyjon aludni…

A szívem összefacsarodott az iszonyattól.

– Nem! Én vagyok az, Louis.

Harry ismét mély, halálosan mozdulatlan álomba csúszott, magába zárkózott ott, ahol nem hallott és nem érzett. Bármennyire ordítottam és rázogattam, nem ébredt fel.

– Hívjanak egy mentőt! – ordítottam Helennek és a házmesternek.

**

Mindig azon furcsa emberek közé tartoztam, akik szerették a kórházakat. A hét testvér közül én voltam a legidősebb, és mindegyik kisebb testvérem születése után ugyanolyan kórházi szobában találkozhattam velük először, ahová Harryt is betolták. Addig a pontig abban a luxusban éltem, hogy soha nem kellett tragikus körülmények között ellátogatnom a kórházba. Csak annak voltam tanúja, hogy élet érkezett a világba, annak nem, hogy egy élet elhagyta ezt a világot.

Harry azon az éjszakán meghalt.

De csak harminc másodpercre.

Bepillantottam a lengő sürgősségi ajtón, ami mögött az EKG csúcsok és völgyek sorozata átváltott egy folytonos, egyenes zöld vonalra. Soha nem értettem, mi az a veszteség, egészen addig, amíg bele nem kerültem abba a szörnyű harminc másodpercbe. Soha nem értettem igazán, mi az élet, amíg nem próbáltam elképzelni az enyémet Harry nélkül. 

Később az orvos kijött, és biztatóan megjegyezte, hogy ha akkor nem jutottam volna be Harry lakásába, álmában meghalt volna. De ez kevés vigasz volt számomra. Harry eleve be sem vette volna azokat az átkozott tablettákat, ha ott lettem volna vele ahelyett, hogy Alex oldalán hagytam el az operaházat.

Őrjítő volt, hogy mennyire hétköznapi dolog ott lenni a kórházban, miközben a betegek szó szerint az élet és halál határán egyensúlyoznak. A személyzet kedves és együtt érző volt, de úgy tűnt, csak én értem meg a helyzet súlyosságát. Harry majdnem meghalt! Az én Harrym!

Zaklattam az orvost, és ezer kérdést tettem fel Harry kezelésével kapcsolatban. Kimosták a gyomrát, és adtak neki két dózis aktív szenet. A doktor elmagyarázta, hogy erre azért volt szükség, mert a szén megakadályozza a már felszívódott hatóanyagok keringését a szervezetben, így semlegesítve a hatásukat. Intravénás folyadékkal is ellátták, hogy kimossák a véráramból a gyógyszereket. Hányáscsillapítót írtak fel neki, és az orvos csendesen azt is megjegyezte, hogy reggel egy tanácsadó jön hozzá, aki felméri a mentális egészségét.

Nem tudtam, hogy Harry ezt szándékosan tette-e magával, de abban biztos voltam, hogy ha így is történt, azt se nekem, sem másnak nem fogja elárulni.

A kórházi szobája egyszerű volt, fehér takaróval és menta színű falakkal meg bútorokkal. Nem tűnt helyesnek, hogy egy olyan ritka szépség, mint Harry, itt feküdjön ebben a helyiségben, ahol a funkciót helyezték a kinézet elé. Nem tűnt helyesnek, hogy egyáltalán meghalt. A testének ugyanolyan evilágon túlinak kellene lennie, mint a táncának.

Egy fotelben ültem az ágy mellett. Harry nem nézett rám, miközben parancsokat osztogatott, mint egy szigorú őrmester. Semmilyen körülmények között nem értesíthettem a családját arról, hogy kórházban van. Azt mondta, hogy mondjam el Kenneth-nek a „balesetét”, és azt, hogy pontosan egy hét múlva folytatni fogja a munkát, mert az orvos ezt a gyógyulási időt javasolta.

Bólintottam, és a kezeimet tördeltem. Nem kérdezte, mi történt köztem és Alex között azon az éjszakán, és hogy miért döntöttem úgy, hogy visszamegyek a lakásába. Arra várt, hogy elmenjek, de erre képtelen voltam.

– Harry… Tudok róla.

Ébredése óta először nézett rám.

– Miről tudsz?

– Tudom, mi történt veled.

A zöld tekintete ridegen körbemérte a szobát.

– Összekevertem a fájdalomcsillapítómat az altatókkal. Elfelejtettem, hogy reggel már vettem be. Nagy hiba volt.

– Nem… Arról tudok, hogy mi történt veled, amikor fiatalabb voltál.

Megpróbált nyugodt hangnemet megütni, de a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt.

– Semmi sem történt velem, amikor fiatalabb voltam. Miről beszélsz?

– Tudom, mit tett veled Alex.

A gát átszakadt Harryben, és hirtelen tiszta, kontrollálhatatlan düh öntötte el.

– Senki sem tett velem semmit!

Kitépte az infúziót a karjából, és a kórházi hálóruhájában kiugrott az ágyból.

Kibotladozott az ajtón, mintha el tudna menekülni a múlt elől. Két biztonsági őrrel üldöztem. Bekerítették és elkapták őt. Harry úgy vergődött a karjaikban, mint egy csapdába ejtett vadállat. Ápolók, betegek és orvosok nézték döbbenten, ahogy káromkodott, ordított és majdnem letépte a saját karját, hogy kiszabadulhasson. Semmi sem tudta lenyugtatni.

Mondogattam neki, hogy tudom az igazságot, de ettől csak még dühösebb lett, amíg a zsebemből elő nem húztam a régi fényképet. Felé nyújtottam, hogy lássa. Harry abbahagyta a küzdelmet, hirtelen elcsendesedett, és hagyta, hogy ellazuljanak az izmai. A biztonsági őrök engedtek a szorításon.

Kivette a képet a kezemből, és szomorúan bámulta, mintha valaki másról, egy rég elvesztett ikréről lenne szó. Visszavezettük a szobájába, a bőre piros foltos és forró volt az erőszakos kitöréstől. Ragaszkodtam hozzá, hogy most már megleszünk, ezért az őrök magunkra hagytak minket, és becsukták az ajtót maguk után.

– Ezt neked adta? – kérdezte Harry.

– Elloptam tőle.

Harry nem tudott a szemembe nézni. Nem bízott bennem. Vagy nem hitt nekem.

– A házában voltál.

Bólintottam.

– Te és ő…

– Nem, Harry. Nem. Hála Istennek! De… miért nem mondtad el?

Elítélően nézte a tehetetlen fiatal fiút a képen. Aztán az arca sajnálattal telt meg.

– Ki hitt volna nekem ellene? Én csak egy senki voltam.

Megragadtam a kezét.

– Nekem fontos voltál – mondtam hevesen.

Harry szemei tágra nyíltak, és üveges tekintettel meredt rám. Láttam, hogy készen áll. Végre kész volt elmondani. Nem nekem, vagy magának, hanem a fiúnak a fényképen.

– Bántott engem, Louis – mondta remegő hangon. – Nagyon rosszul bánt velem.

Felugrottam az ágyra, és átkaroltam a testemet az övéhez szorítva. Olyan szorosan fogtam a vállait, amennyire csak tudtam, attól félve, hogy eltűnik, ha elengedem.

– Minden rendben lesz – mondtam a tarkójára simított kezemmel, és az arcát a mellkasomhoz vontam. – Most már minden rendben lesz.

Ahogy fogtam, rájöttem, hogy fogalmam sincs, ez igaz-e. Semmit sem éreztem rendben abban a pillanatban. Minél szorosabban tartottam őt, annál hevesebben remegett. Azt hittem, megértettem, mi történt vele, de annak még a közelében sem jártam. Annyira remegett, hogy attól féltem, sokkot fog kapni. Az ingemre mutatott.

– A ruháid… olyan szaga van, mint neki.

Ha Alex illata elegendő volt, hogy felidézze a korábbi traumáját, el sem tudtam képzelni, milyen lehetett neki minden nap a táncteremben. Mennyit szenvedett a szemeim előtt, miközben én semmit sem tettem azon kívül, hogy csókoltam a földet, amin Alex járt?

Elhátráltam tőle. Bűntudatom támadt a dolgokért, amelyeket tettem, és amiket nem. Amit majdnem megtettem… piszkosnak éreztem magam. Végtelenül piszkosnak. Szégyenkezve zsebre tettem a kezem, és az ujjaim beleakadtak az arany szalagba. Kivettem. Gyűrött volt, és az arany csillogása unalmas sárgává változott. Hagytam, hogy a kezeim közül az éjjeliszekrényre essen.

– Tönkretettem a szalagodat. Nagyon sajnálom – ejtettem az arcom a kezeim közé, mintha így eltakarhatnám, hogy sírni kezdtem.

– Ne sírj – mondta halkan, gondoskodóan annak ellenére, hogy nem érdemeltem meg. – Tudom, hogy nem akartad.

Hazamentem, ledobáltam a ruháimat, és addig dörzsöltem a bőröm a víz alatt, amíg fájni kezdett. Felvettem egy melegítőt, és visszamentem a kórházba, hogy Harry mellett legyek.

Még mindig ébren volt, amikor visszaértem. Reménykedtem abban, hogy alszik egy kicsit, ha mellette vagyok. Reméltem, hogy még mindig biztonságban érzi magát mellettem.

Nem lett volna szabad a szobájában éjszakáznom. A látogatási idő elmúlt, és nem voltam családtagja, de az osztályon elterjedt a hír, hogy két nagyon piperkőc „férfi balerina” okozott felhajtást és „drámát”, ezért inkább hagyták, hogy maradjak, nehogy egy újabb jelenetet rendezzünk.

Bebújtam Harry kórházi ágyába. Ő a hasára fordult, és hagyta, hogy a hátát simogassam. Természetes, egészséges álomba merült, de én ébren maradtam, és vigyáztam rá, csak a biztonság kedvéért.

Egy egész éjszakám volt, hogy a múlton és azokon a jeleken gondolkozzak, amiket nem vettem észre. Sosem sejtettem, hogy Harry ilyen dolgokat élt át Párizsban, mert sosem gondoltam volna, hogy Alex képes erre. Nem voltam belé szerelmes, de imádtam a jelenséget, amit képviselt. Annyira magával ragadott a személye, hogy nem láttam az alatta rejtőző ocsmányságot. Gigi érezte. Harry megtapasztalta. Most, hogy tudtam, hirtelen sok minden értelmet nyert.

Egyetlen dolog volt, ami zaklatott, a puzzle egy hiányzó része, ami nem igazán passzolt…

Amikor Harry felébredt, nem volt éhes. Visszaküldte a reggelit, csak a kávéját itta meg, annak ellenére, hogy hisztérikusan tiltakoztam, és próbáltam elmagyarázni neki, hogy enni kell, ha vissza akarja nyerni az erejét.

A tanácsadó bejött a szobába, és ahogy sejtettem, Harry nem mondott semmit. Azt állította, hogy tévedésből keverte össze a tablettákat, és soha többé nem fog előfordulni.

Kijelenthetem, hogy szinte éreztem rajta, hogy azonnal vissza akart menni dolgozni, de azt megtiltottam.

– Olyan közel vagyunk a főpróbához! – kiáltott fel. – Előbb-utóbb úgyis látnom kell őt, Louis. Nincs más lehetőség.

Átkaroltam a fejét, és védelmezőn fölé magasodtam.

– Nem. Nem engedem, hogy többé ugyanabban a szobában legyen, mint te. Még csak rád sem pillanthat, amíg én élek.

– Az lehetetlen. Ő a koreográfusunk.

– És az állandó koreográfusunk akar lenni – sziszegtem gyűlölködve, miközben az ujjaimat ropogtattam.

Harry nem válaszolt, de aztán mégis megszólalt:

– Alex mindig eléri, amit akar, így vagy úgy.

– Nem fog megtörténni – mondtam határozottan. – Nem tudom, hogy állítom meg, de meg fogom.

Harry nem szállt szembe vele. Inkább lemondó volt. Úgy beszélt Alexről, mintha a folyamatos jelenléte olyan elkerülhetetlen lenne, mint este a Hold megjelenése. Ez nagyon frusztrált. Miért nem volt mérgesebb? Felálltam és járkálni kezdtem a szobában.

– Kérdezhetek valamit, Harry?

– Persze.

– Azok után, ami Párizsban történt veled, miért mentél Alexszel Kijevbe? Megfenyegetett?

– Nem. Könyörögtem neki, hogy engem vigyen, ahogy ő is mondta.

– Miért tettél volna ilyet? Miért akartál vele menni?

Ennek nem volt semmi értelme. Ha Alex bántotta Harryt, és ebben biztos voltam, Harry miért ment volna el egy újabb utazásra vele?

– Nem akartam – mondta csendesen, és a sötét, összekuszált haja beárnyékolta a szemét.

Még mindig nem értettem.

Az igazság egyenesen az orrom előtt volt, de nem tudtam felismerni. Ilyen jóság nem létezett ebben a világban. Ez a fajta önzetlenség csak a mítoszokban és mesékben került elő. Nem létezett, és ha mégis, biztos, hogy senki sem tette volna meg értem.

– Bántott volna téged – mondta Harry.

– Nem...

– Meg kellett téged védenem.

– Nem!

Rajtam volt a sor, hogy törjek, zúzzak, és azt ordítsam, hogy ez nem igaz. Nem lehet igaz. Ha mégis, az azt jelentette volna, hogy minden, amit hittem a múltunkról és az abban játszott szerepemről, helytelen volt. 

Harry feláldozta magát értem.

Feladta a barátságunkat, hogy biztonságban legyek.

Teljesen egyedül volt a fájdalmával, és én szörnyen bántam vele.

Annyira letaglózó volt a felismerés, hogy szinte térdre estem mellette.

– Miért tetted ezt értem?

– Szeretlek – mondta egyszerűen.

A fejem az ágyra esett a keze mellett. Megcsókoltam, és úgy éreztem, nem vagyok méltó a szerelmére.

– El kellett volna mondanod az igazat.

– Mi lett volna, ha nem hiszel nekem? – simogatta a hajamat. – Nem kockáztathattam. Azt akartam, hogy normális életed legyen.

– De bántott téged! – zokogtam. – Mi van a te életeddel?

Azt kívántam, Alex bár engem vitt volna. Harry olyan érzékeny fiú volt. El sem tudtam képzelni, hogy élhette túl nem is egyszer, hanem kétszer ezt a szörnyűséget.

– Addigra már tönkretett – mondta. – Nem számított, amit velem tettek.

Lassan felemeltem a fejem az ágyról.

– Hogy érted, hogy tettek?

Harry nem avatott be a részletekbe arról, hogy mi történt közte és Alex között. Nekem csak a múltja árnyai és alakjai voltak meg. Ez önmagában félelmetesebb volt, mint bármi, amit valaha tapasztaltam.

Harry szégyenkezve lelógatta a fejét.

– Megosztott a barátaival.

A szoba hőmérséklete megugrott. Vér zúgott a füleimben, mint egy háborgó tenger.

Az egész rosszabb volt, mint azt valaha el tudtam képzelni.

Eszembe jutott a tizenöt éves Harry, és hogy mennyire bizakodó volt. Milyen ember lenne képes kihasználni azt az ártatlanságot? Hogy tudnak felnőtt emberek széttépni egy olyan gyengéd gyereket?

Minden bűntudatom és bánatom dühvé változott, miközben felálltam, és az ajtó felé indultam.

– Hová mész? – kérdezte Harry kétségbeesve.

– Meglátogatom Beauchamp-t.

Kinél tört még el a mécses rajtam kívül?