III. felvonás 28. fejezet

Sziasztok! Tudooom, kicsit mindig összeszorul a gyomrotok, ha hozom a részeket, valószínűleg egyszerre féltek és várjátok is, mint én, mikor először olvastam... Kitartást, drágák, és köszönöm, hogy itt vagytok velem. :) Akármilyen szürnyűnek is tűnik most a sztori, én azért örülök, hogy megoszthatom veletek. 

Alex egyedül élt egy knightsbridge-i házban. Az ingatlan generációk óta a családja birtokában volt. Szinte éreztem a történelem súlyát, amikor kitártam a dupla ajtókat, ráadásul csak az előszoba több művészeti és antik tárgyat rejtett, mint egy múzeum. Levettem a kabátomat, vigyázva, hogy a Ming-dinasztia vázáit egyik oldalon se borítsam fel. Egy díszes, török szőnyeg vezetett a szalonba, ahol minden megtalálható volt, amire számítottam, és még sok más is. A szoba közepén egy gyöngyös csillár szórta a fényt, mint egy éppen kitörő csillag. A falak, a kanapék, a selyempárnák mind elefántcsont színűek voltak, bronz díszítéssel. Az edward-kori szekrények és asztalok nehéz, lakkozott tölgyfából, és királykék bársony berakásokból készültek. Egyetlen négyzetcentiméter sem volt a helyiségben, amely mellőzte volna a luxust. 

Alex az italszekrényhez lépett.

– Konyakot?

Egy korttyal sem lett volna szabad többet innom azon az estén, mégis igent mondtam. 

Minden felületen szobrok és táncosok bekeretezett fotói álltak. Sírköveknek, emlékek apró temetőinek tűntek. Azt hittem, találtam egy fotót Harryről, de Hans volt az. Fekete harisnyában és fehér felsőben volt az ötödik pozícióban, a kis keze pedig a korlátot fogta. A kép nem az RBS-ben készült, inkább talán abban a párizsi stúdióban, ahol Alex magánoktatást tartott neki. Körbenéztem, és rájöttem, hogy nagyon sok kép volt Hansról: a táncteremben, jelmezben, színpadon, a kulisszák mögött. Személyes fotók is voltak Alexről és Hansról a dél-franciaországi tengerparton, a párizsi otthonában, egy gálán, ahol átkarolta őt… Elfelejtettem, mennyire közel álltak egymáshoz. Szegény Alex…

– Nagyon sajnálom – mondtam, miközben odaléptem hozzá és átöleltem. Bűnösnek éreztem magam, hiszen egész éjszaka a szakításomról panaszkodtam Harryvel, holott Alex valószínűleg még mindig a legkedvesebb tanítványa elvesztését gyászolta.

– Hatalmas sokként ért – ült le a kanapéra, és két kézzel fogta a konyakot. – Akasztás. Milyen szörnyű módja a halálnak. Tudod, a zsinór nem törte el a nyakát. Szenvedett, mielőtt megfulladt. Folyton arra gondolok, vajon mennyi ideig tartott. Éjszakánként sem tudok aludni a gondolat miatt.

Szinte pontosan azt mondta Hans öngyilkosságáról, amit Harry is. Mintha egyiküket sem foglalkoztatta volna, miért tette. Elcsodálkoztam ezen.

– Annyi mindent tettél érte, amíg köztünk volt.

– Igen, és a halála után is. A szülei megkértek, hogy én mondjam el a gyászbeszédet – keresztezte a hosszú lábait Alex. Tovább bolyongtam az emlékeiben. Több fotója is volt a feleségéről, Irináról és Borisz Polzinről, akikkel együtt táncolt a Párizsi Opera Balettben. Aztán diákok következtek. Egy fiú mentorált az RBS-ből, még Hans előtt, és további négy az École de Danse de l’Opéra-ból. Giginek igaza volt. A fiúkat kedvelte. De ez nem olyan szokatlan, nem igaz? Alex férfi táncos volt, valószínűleg jobban kötődött a fiúkhoz, mert saját magát látta bennük. Inkább az volt a furcsa, hogy egyetlen képet sem találtam Harryről.

Tudta, mit keresek. Alex odament a könyvespolchoz, és levett egy kis, ezüst képkeretet. 

– Itt a kis ördög. Szerettem volna róla több képet is készíteni, de Harry utálta, ha fényképezték. Még ezen sem mosolyog. A párizsi utunk alatt készült.

A Harrynek, akire én emlékeztem, mindig hatalmas mosoly ült az arcán. Amikor a kezemben tartottam az ezüst keretet, tágra nyíltak a szemeim. Annyira gyerek volt még! Világos bőr, pufók babaarc, rózsaszín ajkak és konok áll a rakoncátlan fürtök tömkelege alatt. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha olyan fiatal volt. Nem tudtam róla levenni a szemem. 

Őrülten féltékeny voltam, amikor Harry elindult arra az útra. Az iskolában ragadva azon gondolkodtam, milyen nagyszerűen érezheti magát a legjobb partikon a legkifinomultabb emberek társaságában. A kezemben tartott fotón csinos volt, de mégsem így képzeltem el. Boldogtalannak tűnt. Amikor alaposabban megvizsgáltam a képet, még valami furcsát észrevettem:

– A mandzsettagombok.

– Mi?

– Kölcsönadtam Harrynek a mandzsettagombjaimat, hogy viselje az előadáson. Nincsenek rajta.

Alex elvette a képet, és visszatette a polcra.

– Nem lep meg. Harry hálátlan gyermek volt. Még most is az. Nem értékel semmit. Nézd, mit tettem érte. És szerinted kaptam valaha köszönetet? Nem.

– Azt mondta, hogy viselte őket – mondtam. Nem vallott rá, hogy hazudott volna, mint ahogy az sem, hogy a szemöldökét ráncolja egy fényképen.

Alex átkarolt, és együtt ültünk le a kanapéra. Rámutatott egy fotóra, amelyen Hans és ő egy tengerparton ültek.

– Hans a teljes ellentéte volt Harrynek. Mindig meghálálta, amit érte tettem. Mint a dalban „csak a jók halnak meg fiatalon”.

– Ne haragudj. Nem kellene ennyit beszélnem Harryről – mondtam, miközben meglazítottam a nyakkendőmet.

Alex felemelte a kezem, és megcsókolta.

– Semmi gond – suttogta. – Harry megbántott téged. Jogod van mérgesnek lenni. – Szinte éreztem a gyümölcsös, fémes konyak illatát az ajkain. Alex szavai táplálták a kisördögöt bennem, de vágytam rájuk. – Harry nem szeret. Nem érdemel meg. Önző, és bánt téged. Bántja a barátaidat.

– Utálom azért, amit Liammel tett.

– Liam a legutolsó a hosszú sorban, akiknek Harry tönkretette a karrierjét. Már a Bolsojban is eljátszotta ezt párszor. Ne aggódj, én kis kedvencem. Úgy döntöttem, hogy átveszem a rezidens koreográfus pozícióját. – Alex az enyémhez nyomta a homlokát. – Megvédelek.

Még mélyebbre süppedtem a plüss kanapén, miközben Alex elvette tőlem a poharat. Az utolsó ital után szédülni kezdtem. Ahogy pislogtam, úgy tűnt, mintha az idő egyszerre gyorsabban és lassabban haladna. Lehunytam a szemem egy másodpercre, és amikor újra kinyitottam, Alex keze már a hajamban volt.

– A hajad olyan szép színű, mint egy őzike szőre tavasszal. Tetszik, hogy sötétebb lesz, amikor izzadsz.

Újra pislogtam, és a kezei már az ingemen voltak, ahogy egyesével kinyitotta a gombokat.

– Most is ugyanolyan csinos vagy, mint tizenöt évesen.

Nem lenne szabad ezt tennünk – gondoltam magamban. Nem akartam kockáztatni, hogy tönkretesszük a munkakapcsolatunk, főleg akkor, ha állandó pozíciót fog vállalni a társulatnál. De azt sem akartam, hogy megálljon. Olyan magányos voltam, annyira éheztem a szeretetre. Hiányzott Harry, de Alexnek igaza volt: Harry nem szeretett. Sosem szeretett.

Mozdulatlanul ültem ott, és hagytam, hogy a keze bebarangolja a meztelen mellkasom. 

– Játsszunk egy kicsit! – mondta, aztán levette a szemüvegét, és a dohányzóasztalra tette.

– Mit?

– Te leszel a diák, én pedig a tanárod – nyalta meg az ajkát.

– Nem lehetünk csak önmagunk?

– Így szórakoztatóbb lesz – szorította meg a combom. – Bízz bennem.

A gyomrom megremegett, de bólintottam.

– Oké.

Nem igazán szerettem a szerepjátékokat, és abban sem voltam teljesen biztos, hogy mit akar tőlem. A kérései kissé nyugtalanítottak, tekintve, hogy régen tényleg a tanítványa voltam, de sok férfinak vannak ilyen fantáziái, mert sokan arra vágynak, ami tiltott. 

– Csókoltál már meg fiút, Louis? – kérdezte.

Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy milyen választ akar.

– Nem, uram, még sosem…

– Hadd tanítsalak meg – mosolygott rám.

Megragadta a tarkóm, és a száját az enyémhez szorította. A csókjai erőteljesek voltak, mintha a nyelvével próbálna rávenni, hogy hódoljak be neki. 

– Tetszik? – kérdezte, és a hüvelykujjával megtöröltem a szám szélét.

– Igen, uram.

Nem mondtam teljesen igazat, de tudtam, hogy ő elégedett velem, és ez a tudat úgy hatott rám, mint egy drog. Újra megcsókolt, ezúttal még durvábban, a hajamat az öklébe szorítva. Hangosan lihegtem, mire megfogta a kezem, és a lábai közé húzta. Kemény volt.

– Nézd, mit tettél – korholt játékosan. – Látod, mit teszel velem, Louis?

Már nem volt szimpatikus barát, jó hallgatóság, sem barátságos vacsorakísérő. Most egy komoly oktató volt, aki bármikor a térdeire tud kényszeríteni egy fiatal táncost.

Bólintottam.

– És most mit fogsz tenni? 

Beharaptam az ajkam, és elkezdtem a nadrágon keresztül dörzsölni. Direkt bizonytalanul csináltam, hiszen azt kellett játszanom, hogy ez mind új számomra. Miután megértettem, mit szeretne, tökéletesen alakítottam a naiv szerető szerepét.

Felmordult, és megfogta a kezem. A tekintetünk összefonódott, miközben lehajolt, és a fogaival húzta le a csuklómról az arany szalagot, ami a párnák között végezte.

– Ülj az ölembe – parancsolta.

Teljesítettem a parancsát, gyorsan kibontottam a nyakkendőmet, és kibújtam az ingemből. Éreztem, ahogy az ujjai a torkomon táncolnak, aztán durván a hátam mögé csavarta a karomat. Erősebb voltam nála, de eljátszottam, hogy nem tudok menekülni. Keményen és gyorsan csókolt tovább, aztán a nyakam és a vállam harapta.

– Ma este mindent megtanítok neked, Louis.

– Mit? – kérdeztem, és ártatlanul rebegtettem a pilláimat.

Élvezte az előadásomat. Elengedte a karjaimat, és a csípőmre szorította az ujjait, aztán erőteljesen mozgatott az ölében.

– Mindig a kedvenc tanítványom voltál, tudod? Különleges vagy. Te vagy az én különleges fiúm…

Felnyögtem, és a szemem fennakadt, mintha megszálltak volna. A hangja hipnotizáló volt. Pont úgy estem transzba, mint amikor néztem, ahogy táncol, vagy amikor a táncteremben vezényelte a korlát gyakorlatokat: egy, kettő, három, négy, egy, kettő, három, négy…

Megérintettem volna, de annyira fel volt izgulva, hogy nem kellett – sőt, azt hiszem, ő is jobban örült, hogy nem tettem. Teljesen passzívnak akart a karjaiban. Ez volt az, amit Harry is szeretett. Alex minél izgatottabb lett, annál inkább összemosódott kettejük viselkedése és jelleme. Addig ringatott az ölében, mint egy rongybabát, amíg már nem bírta tovább, és meg akart kapni.

– Menjünk fel az emeletre.

– Rendben, Mr. Beauchamp – leheltem, miközben leemelt magáról.

Alex kézen fogott, és kivezetett a szalonból, mintha egy gyerek lennék. A fiatal Harry fényképe előtt mentünk el, és mintha a zöld szemeivel követett volna minket. Elfordultam, mert szinte kísértett a tekintete.

Alex hálója volt a legkevésbé díszes szoba az egész házban – csak egy baldachinos ágy, egy öltözködő asztal és egy komód. Ugyanazok a bársonykék függönyök és elefántcsont szőnyegek, mint odalent, de egyébként a falak és felületek teljesen üresek voltak. Csak egy antiknak látszó ébresztőóra tűnt fel egy üvegbúra alatt, amely hangosan ketyegett az éjjeliszekrényen.

Bezárta a hálószoba ajtaját, és felém lépett. Kikapcsolta az övem és a nadrágom, aztán a ruhák derekába akasztva az ujjait, az alsóval együtt lehúzta rólam. Kiléptem a kupacból, és szégyenlősen néztem fel rá. Már nem színészkedtem, tényleg félénknek éreztem magam.

– Menj az ágyra. 

Meztelenül feküdtem a hátamra, és izgatottan vártam, hogy az egykori tanárom azt tegyen velem, amit csak akar.

– Nem, a térdeidre.

Újra teljesítettem a parancsot. Alex levetkőzött, és körözött az ágy körül, mielőtt felkúszott rá. A teste vékony volt, és a kócos, fekete mellszőrzetébe ősz szálak vegyültek. Éreztem, ahogy a matrac lesüllyedt a súlya alatt, ahogy mögém került, aztán megemelte a csípőmet, ezzel a könyökömre taszítva. Az érintése határozott és birtokló volt.

– Ez az.

Egy pillanat alatt végigmérte a testemet, és hirtelen végignyalt a nyílásomon. Megremegtem, és rögtön utána megéreztem a hosszát a combom hátsó részénél.

– Kicsit jobban tárd szét nekem a térdeidet, Louis.

– Igen, uram.

Annyire szétnyitottam a lábaimat, hogy teljesen kiterültem előtte, kiszolgáltattam magam a kegyelmének.

Halkan a matracba lihegtem. Tényleg megtörténik… arra készülünk. Visszaemlékeztem arra, ahogy ötéves koromban láttam őt táncolni, és a kollázsra, amit a iskolai hálószobám falán tartottam róla. Biztos több száz órát töltöttem azoknak a képeknek a bámulásával. És most itt volt, itt voltunk, együtt. Valahogy elkerülhetetlennek tűnt ez az egész, mintha a fiatalságomból teljesítenék be néhány ki nem mondott jóslatot. Engedelmesen lehajtottam a fejem, és vártam, hogy behatoljon.

Előrehajolt, és a fülemhez nyomta az ajkait.

– Olyan engedelmes vagy. Olyan jó fiú.

A szívem megdermedt. Azok a szavak… már hallottam őket valahol. Alex kiegyenesedett mögöttem.

Eszembe jutott az első alakom, amikor együtt voltunk Harryvel, aztán a komor fotó róla odalent. Lehetetlen volt… Amire gondoltam, az egyszerűen nem történhetett meg.

Alex a hasamra csúsztatta a kezét, és simogatni kezdett:

– Engedj be, Louis.

A vacsoránál megejtett beszélgetésünk a fülemben csengett, mint egy durva ébresztő. Kedvelte a „fiatalabb férfiakat”. De Harry akkor nem volt még férfi. Egy fiú volt. Csak egy gyerek.

Alex hozzám dörgölőzött, és arra készült, hogy belém hatoljon. Olyan érzés volt, mintha egy mérges kígyó tekergőzne a bőrömön.

Emlékeztem Harry gondjaira a hálószobában, ahogy sírt, amikor megpróbáltam beléhatolni. Ahogy szipogott, miután a szájába vett. Összeszorultak az izmaim. Alex a torkom köré fonta a kezét.

– Légy jó fiú, Louis, és engedj be, különben kénytelen leszek kényszeríteni.

Ez nem játék volt, nem fantázia. Alex valóban megtette ezt. Harryvel. 

– Azt hiszem, a keményebb utat választottad…

Alex nem véletlenül élvezte ugyanazokat a dolgokat, mint Harry. Harry azért így szerette, mert Alex ezt tanította neki, és túl fiatal volt, hogy ismerjen más módot is. Az ujjai összeszorultak a nyakamon, és elkezdett belém nyomulni. Olyan hevesen rándultam össze, hogy meglepetten elhúzódott.

– Nem! – kiáltottam rá.

A szívem majdnem kiugrott a mellkasomból, ahogy leugrottam az ágyról, és a lehető leggyorsabban kapkodtam vissza a ruháimat. Alex döbbenten nézett az ágyról.

– Mi a baj? Mi ütött beléd? Pedig csak most kezdett izgalmasra fordulni.

– Nem tudom megtenni.

– Gyere vissza. Gyengéd leszek, én kis kedvencem.

– Mennem kell.

– Louis, ne hülyéskedj már – vigyorgott rám. – Harryről van szó? Segítek, hogy elfelejtsd őt. – Felém nyúlt, de az egész testem tiltakozott ellene, és hevesen elléptem, hogy ne érjen el.

– Ne nyúlj hozzám!

Úgy éreztem, felfordul a gyomrom.

Kiszaladtam a hálószobából, le a keskeny lépcsőn, és a felbecsülhetetlen értékű festmények megmozdultak a tartóikon, ahogy elviharzottam mellettük. Hogy nem vettem észre? Harry fenntartásai az ágyban… amilyen ijedt volt Alexszel a táncteremben. Többé nem volt ugyanaz a párizsi út után. Az önpusztítását tévesen túlzott ambicionizmusnak gondoltam, és ő közben lassan teljesen tönkretette magát. Akárcsak Hans.

Hans… Ezért érintette meg annyira Harryt a halálának a híre. Ezért nem beszélt sem ő, sem Alex arról, hogy vajon miért ölte meg magát. Nem azért, mert nem érezték fontosnak, egyszerűen azért, mert pontosan tudták az okát.

Megtaláltam Harry arany szalagját a kanapén, és megragadtam a róla készült fotót. Nem akartam, hogy akár egy ilyen kis rész Alexnél maradjon róla. Kiszaladtam az ajtón félig nyitott inggel, hanyagul a nyakamba akasztott nyakkendővel a gallérom körül. El kellett mennem Harryhez.

Két hete minden áldott nap szedte a fájdalomcsillapítót.

Nem aludt.

Amikor utoljára látott, Alexszel karöltve hagytam el az operaházat.

Mit tettem?!