III. felvonás 27. fejezet

Sziasztok! Hát ezen a részen is túl kell esnünk, kitartást ;)

Csak egyetlen jó öltönyöm volt, a Gieves&Hawkes, melyet a társulat fizetett nekünk, és amit minden hivatalos eseményen viselnünk kellett. Lezuhanyoztam, gyorsan felöltöztem, és szépen megcsináltam a frizurám. Alex a kocsiban várt rám. Nem tudtam, hová akar vinni, de nem is számított, mert bíztam a jó ízlésében.

Amikor elhagyni készültem a lakást, felkaptam a szalagot a masnival, amit Harry az első közös éjszakánk után a lakásomban hagyott. Az aranyszálon megcsillant a fény a tenyeremben. Nem tudtam, hogy megcsókoljam, vagy apró cafatokra tépjem inkább. Végül a csuklóm köré kötöttem. Legalább arra emlékeztethet, hogy ne keveredjek vele újra össze.

Alex a járdán cigizett, amikor leértem. Eloltotta a csikket, és kitárta nekem a kocsi ajtaját. Amikor hátradőltünk a fekete bőrüléseken, megnézte a zakóm címkéjét.

– Gieves&Hawkes – mosolygott. – Hat évig táncoltam a Royal Belett-nél, mielőtt Párizsba mentem. Régen azzal viccelődtünk, hogy a jó meghallgatáson kívül csak az a fontos, hogy jól álljon egy Gieves&Hawkes öltöny.

– Hogy festek?

– Tökéletesen.

Elhaladtunk a Grosvenor kápolna mellett a South Audley úton Mayfair-ben. Még mindig nem tudtam, hová megyünk, amíg a Park Lane-re nem fordultunk, és letértünk Dorchester felé. Alain Ducasse-é volt a legdrágább étterem Londonban, három Michelin-csillaggal. Tudtam, hogy egy szép étterembe fog vinni, de ez még annál is több volt. Csak a város elitje vacsorázott itt, és még nekik is hónapokat kellett várni a foglalásra.

Az étterem arany fényben fürdött, pont olyan volt, mint a csuklómra kötött szalag. Hamar rájöttem, hogy nem lent fogunk vacsorázni, mert volt három privát étkező: Table Lumière, Salon Park Lane, és a Salon Privé, a legmeghittebb mind közül.

Alex mondott valamit franciául a pincérnek, mire a kísérő felvezetett minket a Salon Privé-be. Sötétebb volt, mint az alsó részen, mert az egyetlen fényforrást egy kandalló biztosította a sarokban. A falakon vastag bársonyborítás, ami teljesen kizárta a kinti zajokat. Annyira nagy volt a csönd, hogy hallottam a nyikorgást, miközben Alex a szemüvegét tisztította a zsebkendőjével.

A menüt kerestem, mire Alex halkan megjegyezte: 

– Vettem a bátorságot, és előre rendeltem. Remélem, szereted a francia konyhát.

– Imádni fogom, bármit is választottál. Remek az ízlésed.

Rendelt nekünk egy menu dégustation-t, egy hét fogásból álló kóstolómenüt, meg egy üveg Clos De La Roche-t, ami 1300 fontba került. Ez volt a legtöbb pénz, amit valaki elköltött egy üveg borra a jelenlétemben. Féltem meginni, de azért megtettem. Kellemes volt.

– Ez túl nagylelkű, uram.

– Ó, ugyan már! Te vagy a kedvencem. Hadd kényeztesselek!

Az első fogás dorseti rák, zeller és kaviár volt. A villámmal és késemmel óvatosan szétszedtem a rákot, miközben Alex arról mesélt, hogy talán állandó tisztséget vállalhatna a Royal Balettnél, mint rezidens koreográfus. Akkora megtiszteltetés volt, hogy ott lehettem vele, azon a helyen, de még mindig Harry járt a fejemben. Nem lehettem boldog azután, amit Harry tett velem.

Alex észrevette, hogy kedvetlen vagyok. A szalvétát a szájához érintette, mielőtt visszaterítette az ölébe.

– Ne légy szomorú! Rossz így látni téged. Mindig olyan kellemes volt a társaságod. Ezt szeretem benned.

Vettem egy kicsit a kaviárból a villámra, aztán falatozni kezdtem.

– Sajnálom. Ez a Harry ügy… folyton erre gondolok.

– Tudod, Louis, nem akartam ezt mondani, mert annyira biztos voltál az iránta táplált érzelmeidben, de nem hinném, hogy ti ketten összeilletek.

Zavartan néztem a sötét szemeibe.

– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy jók vagyunk együtt.

– Az még azelőtt volt, hogy láttam, mennyire rosszul bánik veled. Nehéz volt visszafogni magam, miközben néztem, ahogy kihasznál – rázta a fejét Alex. – Tudod, én is voltam olyan sikeres, mint most Harry. De sikerült elérnem, hogy a dicsőség ne szálljon a fejembe, mert jobban átláttam ezt az egészet. Elit környezetben nevelkedtem. Az anyám a Cabendish család sarja volt, az apám meg egy francia nagykövet. Harry egy cheshire-i kocsma fölött nőtt fel. Ebben nincs mit szégyellni, de ő nem erre az életre készült. Nincs hozzá megfelelő vérmérséklete.

– Nem értem őt. Mindent megtettem, amire kért. Az összes barátságomat veszélybe sodortam, csak hogy segítsek neki, erre így hálálja meg?

– Szörnyű, hogy a pénz és hírnév mit képes tenni egy emberrel, nem igaz? – Felvette az üveget, és a poharam felé intett. – Még egy kis bor?

– Igen, kérek. 

A pincér közben kihozta a kacsa és libamájat meg a gyöngytyúkot. 

– Annyira biztos voltam benne, hogy törődik velem! – Nem akartam egész vacsora alatt Harryről beszélni, de a harmadik pohár bor után nem tudtam fékezni a nyelvem. – Amikor mi… tudod, együtt voltunk, az semmihez sem hasonlított, amit odáig tapasztaltam. Egyszerre volt ártatlan és szenvedélyes. Elérte, hogy úgy érezzek, én vagyok az egyetlen ember, aki igazán számít neki.

Alex szétkente a libamáj krémet a késével.

– Nem akarlak elkeseríteni, de ahogy hallottam, Harry sok férfival tette ezt.

Teljesen elkeseredve néztem le.

– Miért vagyok ennyire szerencsétlen a kapcsolataimmal? Jeffrey úgy viselkedett, mint egy gyerek, Harry meg mint egy szociopata. Mi a baj velem?

Közben megérkezett a következő fogás is elénk. Sauté gourmand, azaz szarvasgombás csirkegombóc homárral.

– Jó lenne, ha tudnék neked valami tanácsot adni, kis kedvencem, de az a helyzet, hogy ugyanabban a csónakban evezünk. Irina és én elváltunk.

– Az nem lehet!

A kezét összekulcsolta a tányérja felett.

– Biztos hallottál pletykákat… rólam, és más férfiakról.

Feltartottam a kezem.

– Szeretném, ha tudnád, hogy nem figyelek a pletykákra, és soha nem adom tovább. A privát életed a te dolgod, senki másra nem tartozik.

– Minden igaz. Én inkább a férfiakat szeretem. A fiatalabb férfiakat.

Talán már becsiccsentettem, de azért éreztem a szavak mögötti jelentőséget.

– Ó, hát...hm… örülök, hogy végre el tudod fogadni magad. Bátorságra vall egy házasság felbontása.

– Irina nem lepődött meg. Már hosszú évek óta ismer. A házasságunk inkább az elmék, mint a szívek találkozása volt.

Tovább bámult rám. Megköszörültem a torkom.

– Ez egy korszak vége. Ti ketten nagyszerű csapatot alkottatok.

– Te és én is nagyszerű csapatot alkotunk, nem gondolod? – átnyúlt az asztal felett, és megfogta a kezem.

Az évek alatt, amíg megszállottan rajongtam Alexért, egyszer sem gondoltam rá romantikus értelemben. Ő akartam lenni, nem pedig vele. Sokkal idősebb volt. Házas. Egy nővel! Nem hittem, hogy máshogy tekint rám, mint a diákjára, vagy a kollégájára. Annyira meglepődtem, hogy azt se tudtam, hogy reagáljak. De a bor eldöntötte helyettem. Magamba fordultam, és félénk lettem.

Szerencsére a pincér félbeszakított minket a nemrég kifogott tengeri sügérrel és cukkini virággal.

Egy ideig csendben ettünk.

– Vonzódom hozzád, Louis – mondta, miközben árnyékok táncoltak az arcán a kandalló fényében.

– Nem tudom, mit mondjak.

– Mondd azt, hogy hazajössz velem ma este.

Ó, Istenem. Most komolyan erre kért? Ránéztem a csuklómra kötött szalagra.

– Alex, ez nagyon hízelgő, de még túl korai. Nem tettem még magam túl Harryn.

Megérkezett a kacsamell, az őszibarack és a cékla.

– Utálom, amit Harry tesz veled! – sziszegte. – Sokkal jobbat érdemelsz. Nem olyat, aki manipulál, irányít téged, és bántja a legjobb barátaidat.

– Igazad van. Tudom, hogy így van – kóstoltam meg a kacsát.

– Persze, hogy igazam van!

Anélkül, hogy tudtam volna róla, Alex rendelt egy második üveg Clos De La Roche-t, és öntött a poharamba.

Hátradőlt, tele az utolsó fogással. Még mindig helyes volt. Az arcvonásai megkeményedtek, de ugyanolyan feltűnőek voltak, mint fiatalkorában: az éles állkapcsa és arccsontja, a mélyen ülő szemei, a vastag szemöldöke és a telt ajkai. A haja ragyogó ezüst volt, de ettől inkább tűnt fenségesnek, mint öregnek. 

– Hercegként kezelnélek, Louis.

De én Harry hercege voltam – gondoltam magamban. Egyszer legalábbis ezt mondta.

Következőre négy, különböző fajta francia sajtot hoztak. Próbáltam enni, amennyit csak tudtam, hogy felszívja a bort. Sokkal többet ittam, mint terveztem. A krémes sajtok sós íze megtöltötte a számat, ami szinte túl gazdag volt ahhoz, hogy elviseljem.

Alex lába hozzáért az enyémhez az asztal alatt.

– Sokat randevúztál, mióta felvállaltad magad? – kérdeztem, nem igazán tudva, miről beszéljek a pimasz javaslata után.

– Sokat – sóhajtotta. – Több kapcsolatom volt, mint amennyit számon tudnék tartani. Készen állok, hogy letelepedjek egyetlen férfi mellett. Nem leszek már fiatalabb, és társat akarok. Úgy tűnik, te is erre vágysz.

Bólintottam.

– Valaki olyat szeretnék szeretni, aki viszontszeret.

Lehet, hogy az a valaki akár Alex is lehetne? Egész életemben szerettem, igaz, nem romantikus értelemben, eddig nem, de mi lenne, ha ez változna?

A pincér kihozta az utolsó fogást. Vacherin sajt nyári gyümölcsökkel, művészien elrendezve a fehér tányéron. Alex egy üveg Château d’Yquem-szel párosította a desszertet. Az édes bor, a bogyók savanyúságával szinte megszólalt a számban. 

– Szeretem nézni, ahogy jól érzed magad – lelkesült fel Alex.

– Még soha, senki nem vitt ilyen helyre.

– Még Harry sem? Azt hittem, ha a világ legjobban fizetett danseur-jével randizol, annak megvannak az előnyei.

Eszembe jutott, hogy Harryvel pizzát ettünk az üres lakásában egy szál alsóban, miután szeretkeztünk. A környezet távol állt az dorchesteri Alain Ducasse étteremtől, de ugyanolyan jó volt, teljesen más miatt.

– Harry inkább otthon szeret lenni – mondtam, miközben elpirult az arcom.

Alex elmosolyodott, miután megértette, mire gondolok.

– Érthető, de te valaki olyat érdemelsz, aki vigyáz rád. Bárcsak lenne egy olyan csodálatos párom, mint amilyen te vagy. Minden este elvinnélek valahová. Nem tartanálak otthon, bezárva. Túl csinos vagy ehhez, Louis. Szeretnélek megmutatni mindenkinek.

Már régebben is előfordult, hogy idősebb férfiak flörtöltek velem, de egyikük sem volt olyan kitartó, mint Alex. Sosem töltöttem még olyannal időt, aki gondoskodni akart rólam. Általában én voltam az, aki vállalta ezt a szerepet. Amikor Harry hercegnek nevezett, az nem azért volt, mert a gazdagságra gondolt, hanem mert azt akarta, hogy én öljem meg a sárkányait.

Megérkezett a kávénk, aztán Alex megkapta a számlát. Nem engedte, hogy megnézzem, mennyit fizetett. Örültem neki, mert valószínűleg elájultam volna az összeg látván. A tenyerét a derekamra csúsztatva vezetett végig az éttermen. Néhányan felismerték, és odabólintottak neki. Láttam rajta, hogy élvezi azt, hogy velem látják.

Odakint rágyújtottunk egy cigire, amíg vártuk, hogy megérkezzen a kocsija. A fejem és a végtagjaim nehéznek érződtek a bor miatt. Nekidőltem egy lámpa oszlopának, miközben a szél mozgatta a nyakkendőmet.

– Biztos vagy benne, hogy nem jössz velem haza?

Zavart mosollyal néztem oldalra.

– Biztos.

Az út a lakásomig csöndben telt. Reménykedtem, hogy nem sértettem meg a visszautasítással. Nem tűnt dühösnek, inkább csöndes magabiztosság áradt belőle, mint mindig. 

A városkép a fények, és tinta sötét homályában úszkált. Forgott a fejem, ezért inkább az üveghez nyomtam, hogy stabilizáljam magam. A Leicester térnél egy dugóhoz értünk. Hallottam, hogy a sofőr valami szörnyű balesetről beszélt – három autó ütközött össze. Teljesen megálltunk, ezért kinyújtottam a nyakam az ablakon. Nem láttam a balesetet, de ott, az erős fényekkel megvilágítva megpillantottam a Hattyúk Tava egyik nagy plakátját. Ez volt az első alkalom, hogy láttam. Liam és Harry kompromisszumot kötöttek a tervekkel kapcsolatban. Nem Harry fényképét rakták rá, hanem egy festményt róla, ami az 1800-as évek végi impresszionista stílusban készült. A gyors ecsetvonások és élénk színek kavalkádja egy feltűnő képet alkottak. Nem csak azért volt gyönyörű, mert annyira hasonlított rá, hanem mert a forradalmi alkotásokat tükrözte, amit annyira szeretett. Az összes könnyem, amit vacsora közben elfojtottam most hirtelen kibuggyant.

– Miért nem szeret? – fordultam Alexhez.

Mielőtt még felfogtam volna, mit csinálok, a fejem a mellkasára esett.

– Ó, Louis. Szegény Louis-m – dünnyögte, miközben átkarolt.

A forgalom újra elindult, és Alex letörölte a könnyeimet az arcomról.

– Ne aggódj, kis kedvencem, már majdnem otthon vagy.

– Nem… Vigyél a házadhoz.

Pedig már azt hittétek, hogy van remény, ugye?