III. felvonás 26. fejezet

Sziasztok! Eltűntem, de van kifogásom: költözés... Viszont végre, lassan kezdenek visszatérni a dolgok a normális kerékvágásba. :)

Két hét. Két héten át minden nap azon a lépcsőn vártam, de Harry nem jelent meg. Nem magyarázkodott, nem kért bocsánatot, semmit.

Minden nap írtam neki:

Várlak.

Itt vagyok.

Nem megyek el.

Nem akartam ugyanazt a hibát elkövetni, mint amikor iskolába jártunk. Nem akartam hagyni, hogy eltaszítson magától, nem voltam hajlandó lemondani róla. 

Egy hűvös, szürke kedd reggel bevonszoltam magam a stúdióba. A kézben tartott kávém megégette az ujjbegyeimet, de nem érdekelt. Nagyon fáradt voltam, mert egész este Harryre vártam, aki természetesen nem mutatkozott.

Aznap reggel Alexszel dolgoztam kettesben. Mivel az összes barátom ignorált engem, ezért ez volt az egyetlen dolog, amit igazán vártam. Niall is, aki beleegyezett Harry módosító javaslataiba, még mindig egy kicsit gyanakvó volt, és nem akartam hallani tőle, hogy „én megmondtam”, ha megtudja a problémámat.

Alex néhány korlát gyakorlatot csináltatott velem: demi-plié, plié, lassú tendu, gyors tendu, lassú dégagé, gyors dégagé, mielőtt arra kért, hogy csináljak néhány grand rond de jambe en l'air-t. Ahogy a jobb lábamon álltam, magam elé emeltem a balt, és köröztem vele a levegőben. Alex megfogta a bokámat, és kicsit magasabbra emelte.

– Az izmaid feszültek. Megsérültél?

Csak a szívem…

– Nem – feleltem. – Csak egy kicsit merevek.

A combizmom kezdte masszírozni az erős kezeivel, aztán miután hátrahúzta a lábam, az ujjai mélyen a combom hátsó részébe mélyedtek.

– Jobb?

– Sokkal.

Elengedett, aztán összefont karokkal figyelt. A keret nélküli szemüvegét feltolta az orrnyergén, és kérte, hogy táncoljam el az első felvonásban lévő szólómat, amit Harry koreografált. Olyan sokszor táncoltam már, hogy tökéletesen ment, de a dicséret keserédesnek hatott.

– Gyönyörű, Louis – lelkendezett.

Harry ötletei voltak gyönyörűek, a csodálatos elméjének termékei. Az elme, amit szerettem, de ő nem szeretett viszont. 

Amikor végeztem, Alex egy törölközőt és egy üveg vizet nyújtott felém, és amikor elvettem, a keze egy kis ideig elidőzött az enyémen. Valahogy a táncomból érezte, hogy sok minden jár a fejemben.

– Hogy alakulnak a dolgok közted és Harry között?

– Nem jól.

– Sajnálom, hogy ezt kell halljam.

Amellett, hogy Alex a táncteremben edzett, a szerelmi életemben is tanácsokkal látott el. Először túl szégyellős voltam, hogy meg tudjak nyílni neki, de szívesen segített, és nagyra értékeltem a véleményét. Törődött velem és Harryvel egyaránt, azt akarta, hogy boldogok legyünk. Tehát lassan mindent elmondtam neki: a veszekedéseket, a megbeszélést a társulattal, a szexet és a hosszú napok óta tartó némaságot.

– Nem tudom, mit csinálok rosszul.

Alex átkarolt.

– Ő az, aki rosszul csinálja, ha nem veszi észre, mennyire különleges vagy.

A próbánk technikailag véget ért, de Alex elküldte a szólistát, akivel utánam gyakorolt volna. Hihetetlen volt, hogy a csuklóját alig mozdítva eltüntette a világ felét. Mindegyik próbánk úgy telt, hogy dolgoztunk, aztán pedig órákig beszélgettünk. Alex nagyon jó hallgatóság volt, mintha a naplóm lenne. Gyakorlatilag bármit elmondhattam neki.

– Gondolod, hogy azért nem foglalkozik velem, mert talált valakit, aki jobban néz ki?

– Jobban, mint te? Az nem lehetséges.

– Talán elijesztettem. Két együtt töltött éjszaka után azt mondtam neki, hogy szeretem… ő nem viszonozta a vallomást.

– Harry mindig hűvösen viselkedett az emberekkel.

– Csak azt kívánom, bár beszélne velem – fakadtam ki, miközben a nyakamba tettem a törölközőt.

– Szerettem volna néhány jó szót szólni az érdekedben, Louis, de velem sem állt szóba.

Alex leült a földre, háttal a tükörnek, és a térdét felhúzta a mellkasához. 

– Harrynek kedvesebben kellene bánnia veled. Egy legenda vagy!

– Már aligha számítok legendának. Évtizedek óta nem táncoltam. Csodálkozom, hogy egyáltalán emlékszel az előadásaimra.

– Minden egyesre emlékszem. Még azokra is, amiket nem láttam személyesen, mert milliószor megnéztem online. Néha még mindig megkeresem őket, hogy inspirációt gyűjtsek. A 2004-es Ondine a párizsi Opera Balett előadásában… ó, Istenem! A Palemonod teljesen megváltoztatta az életem!

– Emlékszel rá?

Teljes részletességgel fel tudtam eleveníteni, ahogy a tökéletes vonalai átszelik a levegőt, mint egy kés.

– Természetesen! Ez volt az első alkalom, hogy együtt táncoltál Julie Kenttel. Történelmi jelentőségű volt!

Alex közelebb hajolt hozzám, és halkan megjegyezte:

– Az a nő egy rémálom volt. De nem tőlem hallottad.

– Rosszabb, mint Gigi?

– Annyira talán nem rossz.

Hangosan felkacagtam.

– Bármit megtennék, hogy újra táncolni lássalak. Nem táncolnál most nekem?

Felvonta a szemöldökét, és hitetlenkedve nézett rám.

– Louis, kétlem, hogy akár egy piruettet meg tudnék csinálni ebben a korban.

Összeszorítottam a kezeim, és könyörgőn néztem rá.

– Kérlek, kérlek, kérlek.

Az arckifejezése megenyhült, és felállt.

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálom – felhajtotta az inge ujját, és lerúgta a cipőjét.

– Van egy extra harisnyám.

– Ne erőltesd, Tomlinson.

Táncolni kezdett egy rövid részletet az Ondine-ból. A mozgását korlátozta a ruhája, de a táncában még mindig benne volt az, amit megszerettem évekkel azelőtt. Mindegyik lépést úgy vitte véghez, mintha párbajozna. A tánca egyszerre volt erőszakos, élénk és izgalmas. Felugrottam a földről, és megtapsoltam, amikor végzett. Ő lehajolt, és kifulladva kapkodta a levegőt.

– Azt hiszem, szívrohamot kaptam.

– Csodálatos volt, uram...mármint, Alex.

– Innentől viszont tiéd a táncparkett.

Átnyújtottam neki a vizespalackot, mire ő megcsókolta a fejem tetejét.

Alexszel karöltve hagytuk el a stúdiót, de utána is folytattuk a beszélgetést. Befordultunk a sarkon, és Gigibe, meg a fájdalmasan szoros copfjába ütköztünk. Amikor meglátott minket, összeszűkítette a szemeit, és buldózer módjára tört utat magának mellettünk. Alex és én egy sokatmondó pillantást váltottunk, aztán nevetésben törtünk ki.

A folyosó végén elváltunk, mert neki Harryvel kellett gyakorolnia. Én az A stúdióba mentem, hogy a második felvonást gyakoroljam Jonival és a társulat többi tagjával. Itt nem volt olyan szórakoztató és nyugodt légkör, mint Alexszel. A szoba csöndes volt, a táncosok halkan beszélgettek, és amikor feléjük néztem, elhalkultak.

Valami történt.

Azonnal Harry jutott eszembe. Történt valami a térdével? Megsérült?

Megkérdeztem Zaynt, aki a tömeg közepén állt, és kérdésekre válaszolt.

– Mi történt?

Végignézett rajtam, és a sötét szeme a szomorúságtól elhomályosult.

– Mit gondolsz?

A tömeg elkezdett feloszlani, és hiába kértem, hogy mondják el, mi történt, inkább a korláthoz sétáltak, hogy elkezdjék a gyakorlatokat ahelyett, hogy válaszoltak volna. Nem akartam tovább ott maradni, és megpróbálni kihúzni belőlük. Ha valami baj volt Harryvel, azt azonnal tudnom kellett. Kiszaladtam a táncteremből, és egyenesen Liam irodája felé vettem az irányt. Ő mindig mindent tudott a táncosokról, és ha történt valami Harryvel, biztosan elárulta volna nekem. Lehet, hogy az elmúlt napokban nem jöttünk ki túl jól, de Liam az egész társulatot úgy kezelte, mintha egy nagy család lenne. Ha valamelyikünknek baja esett, az felülírt bármilyen vitát kettőnk között.

Az irodája teljesen másnak tűnt, mintha sokkal nagyobb lenne. Az asztaláról eltűntek a papírhalmok, csak úgy, mint a polcról a trófeák és plakettek. A falak üresek voltak, és sötét foltok jelezték, hová voltak aggatva poszterek vagy képek. A sarokban egy nagy papírdoboz állt, teli könyvekkel és képkeretekkel, és a szobanövénye zöld levelei kikandikáltak belőle. A botja és a dzsekije hanyagul a székére voltak dobva.

Liam belépett mögöttem, de nem köszönt.

Tudtam, mi történt, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

– Elmész?

– Kirúgtak.

Ez nem történhetett meg. Liammel nem… A mellkasom összeszorult a bűntudattól. A bocsánatkérés nem lenne elég azt kifejezni, hogy mit éreztem. A bocsánatkérés szinte sértés lenne egy ilyen hatalmas csapás után.

– Liam, mit tehetek?

– Semmit. Semmit nem akarok tőled.

Néhány apró emléket a kezében tartva – régi programokat, jegyeket és aláírt tánccipőket – sétált az asztalhoz, és gondosan a dobozba helyezte őket, mielőtt rárakta a tetejét.

– Segíteni szeretnék.

– Nincs szükségem a barátságodra.

Még egyszer körbenézett a szobában, megérintette a régi asztalát és a falat, így mondva búcsút nekik. Aztán magára kapta a dzsekijét, és a kezébe fogta a botot meg a dobozt.

– Hadd segítsek legalább levinni a kocsidhoz.

Liam hátat fordított nekem, és kilépett az ajtón, ahol Zayn várta. Zayn elvette tőle a dobozt, egy kis méltóságot hagyva Liamnek, amikor kisétált az épületből, amit az otthonának tekintett. Figyeltem, ahogy lehajtott fejjel biceg a folyosón. Liam addigra mindent elvesztett: azt, hogy táncolhasson a Royal Balletnél, és a társulatnál végzett megtisztelő munkáját is. A legrosszabb az volt, hogy nem lehettem ott neki, mert a jelenlétem csak még jobban rontotta volna a helyzetet. A szerencsétlenségét látta bennem, és igaza volt.

Nem értettem, mi siklott félre a tervemben. Biztos voltam abban, hogy ha Harry beszél Kenneth-szel, az megmenti Liam állását. Meg kellett találnom Harryt, és ki kellett derítenem, pontosan mi történt.

Harry a B stúdióban járkált, miközben Alex egy szétnyithatós széken ült, és várta, hogy táncolni kezdjen. Harrynek sötét karikák voltak a szeme alatt, a göndör haja lelapulva lógott a vállára. Újra visszatette a fáslit a lábára. A térde megint fájt, ezt már abból a pillantásból meg tudtam mondani, ahogy undorodva nézte a saját tükörképét. Csak egyetlen emberre tudott így nézni: önmagára.

Sápadtabb és vékonyabb volt, mint néhány hete. A technikája tökéletes volt, de tudtam, hogy ezek a részek a legsötétebb oldalából származnak. Gyötrődve táncolt a régi mentorának, mintha Alex érkezése óta elindult volna valami lejtőn. Ennek semmi értelme nem volt, hisz Harrynek már nem kellett bizonyítania. Ő volt a legjobb táncos, akinek ráadásul megvalósultak az álmai a produkcióval kapcsolatban. Nem maradt több csata, amit meg kellett volna vívnia, de akkor miért harcolt még mindig?

Utálta, ha megzavarták, de ez túl fontos volt. Elnézést kértem Alextől, és Harryt kivezettem a folyosóra.

– Mit mondtál Kenneth-nek Liamről?

– Tessék? – kérdezte összezavarodva, miközben a hűvös kőfalnak támaszkodott. – Hogy érted?

– Beszéltél Kenneth-szel Liamről, ugye? – Harry nem válaszolt, de a hallgatása sokat mondott. – Megígérted! Azt mondtad, beszélsz Kenneth-szel, ha segítek Niall-lel és a zenekarral!

Harry kedvetlen volt, és az üveges, zöld tekintete közvetlenül, élettelenül bámult rám.

– Én… elfelejtettem.

– Elfelejtetted?! A kurva életbe, Harry! Liam karrierjéről, az életéről van szó! Hogy lehet az ilyesmit elfelejteni?

Harry úgy húzta végig a kezét a keserű arcán, mintha maszkja lenne, amit próbál letépni.

– Nem tudom! Napok óta nem aludtam! Nem tudok rendesen gondolkodni!

– A saját karriered bezzeg mindig szem előtt tartod!

Deja vu-m volt a veszekedésünkről az iskolában. Harry nem változott. Liam, Zayn, Gigi jól gondolta. Harry ugyanolyan önző volt, mint akkor. Idióta voltam, mert azt hittem, törődik velem, és másokkal is. 

– Nagyon sajnálom, Louis – mondta. 

– Ez nem elég!

Elviharzottam és otthagytam őt, hogy választania kelljen a próba és közöttem. Ha érdekeltem volna, követett volna. Nem csak mondaná, hogy sajnálja, hanem be is bizonyítaná. Harcolna értem. De a lépések, amiket hallottam, csak a sajátjaim voltak.

Mindenek ellenére a reggeli gondolataim még mindig a fejemben dübörögtek: Ne add fel, ne hagyd, hogy eltaszítson! De hogyan tudnék egy olyan emberhez ragaszkodni, aki ennyire önző és kegyetlen?

Egy cigaretta – gondoltam. – Csak egy. Az Operaház lépcsőjén ültem, és hat cigit szívtam el. Nem várakoztam, inkább csak a rituálé miatt volt szükségem erre. Ezt tettem. Vártam, hogy Harry törődjön velem, miközben valójában csalódást okozott. A Harryvel való kapcsolatom egy életen át tartó várakozás lenne. A csúcsok és a kétségbeejtő mélységek végtelen ciklusa.

Éppen feladni készültem, és távozni akartam, amikor megéreztem, hogy valaki mögém guggolt. Az egész testem reménykedve vibrált. Aztán két erős kar ölelte át a vállam, és én lehajtottam a fejem. Alex volt az. 

– Hallottam Liamről.

– Az én hibám.

A karjai még erősebben öleltek.

– Non, mon chéri. Nem szabad magad hibáztatnod.

– Sosem kellett volna Harry oldalára állnom. Liamhez kellett volna hűségesnek maradnom – eldobtam a cigimet, és a sarkam alatt összezúztam a csikket.

Abban a pillanatban Alex autója parkolt le a járda mellett. Felállt, lenézett rám, és az utcai lámpa különös ragyogásba vonta az ősz haját.

– Szeretnél ma velem vacsorázni? – kérdezte a kocsi felé intve.

Teljesen megdöbbentem a kérdésen. Én? Vacsorázni Alexander Beauchamp-mal?

– Tényleg?

– Nehéz napod volt. Nem kéne most egyedül lenned. Hadd kényeztesselek egy kicsit.

Lenéztem a sportcipőmre, és megérintettem a hajamat.

– Jó lenne, de az öltözékem nem megfelelő.

– Megállhatunk a lakásodnál. – Az ujja végigsimított a pólóm vékony anyagán, a kulcscsontomon.

– Azt akarom, hogy a legjobb öltönyöd vedd fel.

Alex kinyújtotta a kezét, én pedig örömmel elfogadtam. Akkor jöttem rá, hogy Harryvel ellentétben ő egy igazi barát, aki mindig mellettem lesz, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Levezetett a lépcsőn a fekete autóhoz, és tartotta nekem az ajtót. Amikor bemásztam a hátsó ülésre, Harry jelent meg az Operaház lépcsőjének tetején. Az arca elképedt, amikor meglátta, hogy Alexszel megyek.

Túl késő volt. Végeztem vele.