III. felvonás 20. fejezet

Sziasztok! Itt a folytatás, és már végig a jelenben maradunk, Louis szemszögével. Ne feledjétek, a jövőhéten többször is találkozunk. Itt is, és a hdawnstories.blogspot.com blogon is, a karácsonyi történetemmel :)

Miután hazaértem, azonnal alapos takarításba kezdtem. Te jó ég, az egész lakás egy katasztrófa volt, Jeffrey szarjaival mindenfelé. Szinte minden sarokban találtam egy színes alsónadrágot, ami az övé volt. A fürdő a szépség-rituálés termékei végtelen sorával volt tele. Krémek, lemosók, tonikok. Mégis mennyi csillámporra és barnító spray-re van szüksége egyetlen fiúnak? Mindent összegyűjtöttem egy táskába, hogy majd ha kevésbé lesz rám mérges, visszaviszem neki.
Aztán addig dörzsöltem a pultot és a tűzhelyet a konyhában, amíg mindkettő csillogni kezdett. Belenéztem a hűtőbe is, mert előző nap vásároltam egy lazacfilét, amihez készíthetnék rizst és párolt zöldségeket. Nem a legeredetibb vacsora, de nem volt sok időm, mert Harry hamarosan ideér. Még zuhanyoznom is kellett, aztán átszelektálni a könyveket a polcon, hogy okosnak tűnjek.
Levettem a koszos melegítőmet, aztán a szennyeskosárba dobtam. Egy egész percig bámultam az ágyat, hogy eldöntsem, mi legyen vele. Nem akartam túlságosan előrevetíteni a dolgokat, de felkészületlen sem akartam lenni. Levettem a huzatot és újat húztam fel, aztán leellenőriztem, hogy van-e óvszer az éjjeliszekrényben. Volt. Utána gyorsan lezuhanyoztam.
Nem tudtam, mit vegyek fel, végül úgy döntöttem, hogy lazára veszem a figurát, és felhúztam egy hosszú ujjú pólót meg egy szaggatott farmert. Már majdnem kilenc volt, de Harry még sehol. Attól tartottam, hogy lefújja az egészet.
Befűszereztem a halat, és felraktam a rizst főni.
A könyvespolcom rosszabb állapotban volt, mint sejtettem. Számtalan papírkötéses tucatkönyv bámult vissza rám dombornyomott fedőlappal és gyerekes címekkel. Egyenként szedegettem le őket. A sport könyveknek még hülyébb címeik voltak. Azt fogja hinni, hogy írástudatlan vagyok, és van egy polcom gyerek kifestőkkel is. A John le Carré novelláimat meghagytam, ahogy a táncos életrajzokat és klasszikusokat is. A Finnegans Wake példányomat sosem nyitottam még ki. Bassza meg. Van valakinek elég türelme Joyce-hoz?
Nem tudtam hová tenni a kiválogatott könyveket, ezért csak beraktam őket a szennyeskosár aljára. A polcom majdnem üres lett, de arra jutottam, hogy még mindig jobb benyomást kelt egy pár klasszikus, mint a rengeteg hülyeség. Néhány cserepes növényt és díszt raktam a polcokra, hogy kitöltsék az üres helyeket.
Harry még mindig nem jött. Szerencsétlennek éreztem magam. Mi van, ha felültetett? Talán csak azért fogadta el a meghívásom, hogy baszakodjon velem. Meg sem lepődtem volna.
Kimentem az erkélyre, és rágyújtottam, miközben néztem, ahogy egyre jobban szakadni kezdett az eső. Villám cikázott a távolban, és a csontjaim beleremegtek a mennydörgés hangjába. Amikor lenéztem, megláttam egy fekete esernyő tetejét, és rögtön utána megszólalt a csengő.
Gyorsan eloltottam a cigimet, és berohantam a lakásba, hogy megnyomjam a gombot, ami a lenti ajtót nyitja.
Olyan halkan kopogott, hogy nem is hallottam volna, ha nem állok közvetlenül az ajtó mellett. A haja sokkal göndörebb volt nedvesen, ami rögtön a tinikorában hordott fürtjeit juttatta az eszembe, és a karjában egy hatalmas mappát tartott, valószínűleg a kutatásairól. Elvettem tőle és leraktam a dohányzóasztalra. Majdnem egy tonna volt a súlya. Desszertet is hozott egy kis dobozban.
Egy hosszú, sötét kabátot viselt, amit felakasztottam a fogasra. Alatta még több fekete. Fekete nadrág és fekete selyeming. Úgy nézett ki, mint egy elegáns vállalkozó. Az egyetlen színeltérés az a kis arany színű masni volt, amit az inge gallérja köré kötött.
– Kiöltöztél.
– Mindig így öltözködöm.
– Ó… hát… jól nézel ki! – dadogtam esetlenül. Harryvel lenni kettesben a lakásomban teljesen összezavart.
– Köszi.
– Tetszik a nyakkendő. Ez… olyan más.
A tükörképére pillantott a nagy tükörben az ajtó mellett.
– Ilyeneket viselnek a kifutókon ebben az évszakban. Ez Hermes.
– Tényleg? Drágának hangzik.
– Háromszáz rongy.
– Háromszáz?! Ez csak egy átkozott masni! Az anyám macskája is ilyet hord!
– Akkor nagyon trendi lehet. Milánóban az összes férfi ilyet hord.
– Megmondom a macskának. Nagyon büszke lesz.
Harry elvigyorodott.
Bevezettem őt a lakásomba. Múlt alkalommal nem nagyon tudott körbenézni, olyan sokan voltak, de most a háta mögé tett kézzel sétált körbe, és minden ronda bútort egyenként megvizsgált. Elborzadtam a saját szörnyű ízlésemen.
– Nagyon sok cuccod van – mondta, és a kezeivel végigsimított a DVD– állványon, a videojátékokon és a sarokban lévő gitáron.
– Nem igazán – mondtam a konyhapultból. Levettem a rizst és elkezdtem grillezni a halat és a zöldségeket.
– Több, mint nekem.
– Úgy élsz, mint egy sorozatgyilkos. Ne vedd magadra.
– Nem veszem. Egyébként a Hannibal a kedvenc sorozatom.
– Fogadtam volna.
A tányérokat a dohányzóasztalra tettem. Harry kinyitotta a mappáját és miközben ettünk, megvitattuk a kutatásait.
– Miért ennyire fontos neked ez a balett? – Átnyújtottam neki egy szalvétát amit az ölébe tett.
– Nem tudom. Talán mert annyira élénk. A koreográfia, a történet, mind nyughatatlan. Élő. Él, lélegzik és folyamatosan változik. Olyan, mintha bárki, aki hozzáér, bele is költözhetne. Úgy érzem, mintha a saját történetem lenne.
– Ezért választottad a Bolsojt, amikor végeztél a suliban?
– Igen – bólintott teli szájjal. – Ezért, és mert a Bolsoj a legjobb.
Tisztán emlékeztem az utolsó tanévünk végére. Eleanornak, Zaynnek, Giginek, Liamnek és nekem a Royal Ballet ajánlott munkaszerződést, sőt, Giginek és Liamnek több társulat is, de Londonban maradtak inkább.
Az RBS történetében Harry kapta a legtöbb ajánlatot. A művészeti vezetők a világ minden tájáról – beleértve Párizst – jöttek az iskolába, hogy megkörnyékezzék, de őt csak egyetlen társulat érdekelte. A Bolsoj. Csak várt és várt, de ők még arra sem méltatták, hogy találkozzanak vele. A Bolsoj csak a saját iskolájából válogatott táncosokat, akik a Vaganova módszerrel tanultak. Előfordult, hogy külföldi vendég táncosuk volt, mint a Madame, de addig csak egyetlen principal táncosuk tanult más országban: az amerikai David Hallberg 2011-ben. Hallberg az Amerikai Balett Színház legmeghatározóbb táncosa volt. Harryt nem a Vaganova módszerrel oktatták, és nem volt meghatározó táncos sem.
Végül Harry elképzelhetetlen dolgot tett. Megkereste a művészeti vezetőket, akik szerződést ajánlottak neki, és visszautasította őket. Azt hittük, teljesen elment az esze. Az újságok, amelyek követték Harry történetét, a művészeti címlapra tették: „ Az angol fiú, aki kockára tesz mindent az orosz álmáért”. A Bolsoj művészeti vezetőjének annyira felkeltette ezzel a figyelmét, hogy repülőre szállt, és már másnap Londonban volt. A táncstúdió előtt álltam, amikor Szergej Filin és az orosz küldöttség megérkezett. Harry még csak nem is izgult. Tudta. Tudta, hogy ha sikerül rávennie azt a férfit, hogy megnézze, ahogy táncol, ott a helyszínen szerződést ajánl neki, és igaza volt.
Harrynek, a fiúnak, aki bármiféle szabványos képzés nélkül bekerült az RBS-be, a táncosnak, aki a legrosszabból a legjobb lett, állást ajánlott az a társulat, aki a kétszáz éves történelme során sosem ajánlott egyetlen külföldi diáknak sem.
Ő minden szabály alól kivétel volt. 

– Bár tudnám, hogy csináltad, Harry – nyalogattam le a villámat.
– Mit hogy csináltam?
– Hogy váltál azzá, ami most vagy? Van valami… van valamid, ami senki másnak. De nem tudom kitalálni, mi az.
Harry arckifejezése megkeményedett.
– Talán éppen az ellenkezője. Talán hiányzik valami.
– Eladtad a lelked. Tudtam.
– Valami olyasmi.
Harry átlapozta az 1876-ból származó beszkennelt leveleket, amelyek dátum és író szerint voltak rendezve. Európa szerte több levéltárba is elutazott, hogy megtalálja őket, de kutatásának nagy részét az Orosz Állami Könyvtárban végezte.
Néhány levelet lefordítva hangosan felolvasott. Az árnyalt kifejezésekből meg tudtam állapítani, hogy Harry orosza nagyon jó lehet.
– Meddig tartott, hogy megtanulj oroszul? – kérdeztem, miközben leszúrtam néhány kapribogyót ami elmenekült a villámról.
– Nagyjából egy évig. Felbéreltem egy oktatót.
– Ez lenyűgöző. Bár én is beszélnék egy második nyelvet.
– Beszélsz franciául.
– Nem túl jól – ráncoltam a homlokom.
– Mindig szerettem a franciádat.
Néhány percig csendben voltunk. Harry tovább lapozgatta a mappáját.
– Zavarban vagyok a jelenlétedben – böktem ki.
– Miért?
Nagyon nehéz volt, de ki kellett mondanom.
– Tehetséges vagy, világhírű, és most idehoztad a kutatásaidat is, ami rávilágított arra, hogy még baromi okos is! Már azt sem tudom, hogy beszéljek veled. Attól tartok, valami rosszat mondok.
Harry lenézett a combjaira.
– Hülyének hívtál.
– Tessék?
– Még az iskolában. Azt mondtad, hülye vagyok.
Nem erre számítottam. Meg kellett erőltetnem az agyamat, hogy egyáltalán rájöjjek, miről beszél. A veszekedés…
– Harry, nem úgy értettem... Vitatkoztunk.
Megcsóválta a fejét, aztán lerakta a kést és a villát. Az eső odakint hangosan csapkodta az ablakot.
– Nem, komolyan gondoltad.
Nem tudtam, mit feleljek erre. Olyan kis köcsög voltam az iskolában, és Harry aznap nagyon megbántott.
– Én is bántani akartalak – vallottam be. – Sajnálom. Bármit is tettél, nem kellett volna azt mondanom. – Megérintettem a kutatásait, amit gondosan vezetett, és a szép kézírásával jegyzetelt le. – Ezért van…?
Harry rám nézett.
– Nem akartam többé hülye lenni.
A bűntudatom megduplázódott, ha ez lehetséges. Még mindig annyi fájdalom állt kettőnk között. Mintha még mindig nem hagytuk volna el azt a szobát. Nem tudtam túltenni magam rajta, és talán Harry sem.
– Sajnálom, Harry, de még soha, senki nem bántott meg úgy, ahogy te azon a napon. A legjobb barátom voltál. Összetört… teljesen összetört. Mondd azt, hogy sajnálod, amit tettél. Kérlek.
– Louis… – váltak szét az ajkai gyötrelmesen. – Azt kívánom, bár az egész meg sem történt volna. Ez az igazság.
Úgy tűnt, akar még valamit mondani, mintha valami még mindig zavarná. De beszéd helyett meglepett azzal, hogy a tenyerébe fogta az arcom és megcsókolta a homlokom. Nem mondta ki szó szerint, hogy „sajnálja”, de jelentés szempontjából erre gondolhatott. A súly végre eltűnt. Ami megtörtént, megtörtént. Akkor még mindketten gyerekek voltunk, és biztosan mindenki tett valami olyat középiskolában, amit később megbánt. Tényleg örökké a kijevi utat fogom felhozni ellene? Mire lett volna az jó? Harry most itt volt, nyilvánvalóan jóvá akarta tenni a történteket, én pedig vissza akartam kapni a legjobb barátomat.
– Barátok – mondtam, és felé nyújtottam a kezem, amit elfogadott.
– Barátok.
Befejeztük a vacsorát, aztán eltüntettük a koszos edényeket. Harry kis tésztakosárkákba sütött vaníliapudingokat hozott desszertnek rózsaszín dobozba csomagolva. Kibontottam és a dohányzóasztalra tettem őket.
Jeffrey-vel ellentétben Harry nagyon édesszájú volt. Ez volt a legtöményebb desszert, amit valaha ettem, és imádtam nézni, ahogy lenyalogatta a porcukrot az ujjairól.
Harry pontról pontra felvázolta a produkcióval kapcsolatos elképzeléseit. Még másolatot is készített nekem, tényleg mindenre gondolt. Minden részlet fontos volt számára, a koreográfiától a jelmezekig. A legtöbb területen már sikerült befolyást nyernie, de akadt még néhány ember, akit meg kellett győznie. A lányokat, Niallt, és mivel Maurice kilépett, a segéd koreográfust, Jonit is. Megkért, hogy segítsek neki, és én elfogadtam, azzal a feltétellel, hogy beszél Kenneth-el, nehogy kirúgja Liamet.
– Rendben – mondta. – Jó veled alkut kötni, barátom.
Lehet, hogy éppen akkor kötöttem alkut az ördöggel, de szórakoztató volt kieszelni egy ilyen tervet. Tetszett, hogy ugyanazon az oldalon állunk Harryvel, ezt már nagyon hiányoltam.
A kanapén ültünk: én összegömbölyödtem, Harry pedig hátradőlt és keresztezte a lábait. A különbségeket magyarázta az 1877-es Václav Reisinger, és az 1895-ös Pepita és Ivanov koreográfiái között. Halkan beszélt, és a meleg lámpafény csillogóvá varázsolta az arcát. Próbáltam figyelni arra, amit mond, de túlságosan el voltam foglalva a szája bámulásával. Minden alkalommal megérintette a térdem, amikor bizonyította az álláspontját, ezért folyton arra kértem, hogy magyarázza el, csak hogy többet érintsen.
Annyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy teljesen elfelejtettem teát vagy kávét főzni. Csak akkor jöttem rá a mulasztásomra, amikor felállt és kinyújtózott.
– Mennem kéne. Holnap korán kezdek.
– Várj! Nem ittunk még teát.
– Nem kellene innom, utána nem tudok elaludni. – Még mindig dörgött odakint. Az eső nagy sebességgel, kopogva ért földet. Harry az ablakon keresztül lenézett az utcára. – Remélem, sikerül taxit fognom ebben az időben.
– Töltsd itt az éjszakát – mondtam merészen.
Súlyos csend honolt kettőnk között.
– Nem kellene.
– Régebben mindig együtt aludtunk – mondtam, és az emlék még mindig kedves és gyengéd volt számomra.
– Akkor csak gyerekek voltunk. Most már más a helyzet.
– Együtt aludtunk a táncteremben – fogtam meg a csuklóját. – Még csak gyógyszerre sem volt szükséged.
– Melletted mindig jobban aludtam.
– Gyere.
A tenyerem a derekára csúsztattam és bevezettem a hálószobába.

Elégedettek vagytok a dolgok alakulásával? ;)