II. felvonás 15. fejezet

Sziasztok! Ahogy ígértem, egy jelenben játszódó rész, tele érzelmekkel. Jó olvasást! :)

Louis / Jelen

A karácsony kellemesen telt. Hazavittem Jeffreyt bemutatni a családomnak, utána pedig egy romantikus sítúrára mentünk a Svájci Alpokba. Jól kijött a családommal, és jó útitárs is volt. Minden tökéletesen működött, de már visszavágytam a táncterembe. Jeffrey megérezte a nyugtalanságomat, és megjegyezte, hogy olyan, mintha nem lennék vele száz százalékosan. Próbáltam figyelmes lenni. Hallgattam a történeteit a tinédzser koráról, amikor azzal küzdött, hogy fel tudja vállalni önmagát, elvittem a kedvenc éttermeibe, a színházba, és néha még klubokba is. Reggelente egy kávé társaságában olvasta fel hangosan a hírek művészettel foglalkozó részét. Nevettünk a negatív kritikán, ha egyetértettünk vele, és dühöngtünk, ha nem.
Szeretnem kellett volna ezeket a hangulatos reggeleket, de inkább úgy éreztem, kifárasztanak. Olyan volt, mintha kívülről látnám magam, ahogy a kötelességtudó barátot játszom. Megtettem, és kimondtam minden helyes dolgot, de az ok, az nem volt helyes.
Január második hetében mentem vissza dolgozni. Megálltam a Royal Operaház jeges lépcsőjén, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Otthon voltam.
Levettem a kabátomat a stúdióban, és hangos dübörgő hangot hallottam az ajtó másik oldaláról. Amikor kibámultam a táncterem ajtaján, láttam, hogy a fátyolhoz hasonlító, álomszerű díszlet darabokat hordják ki az auditóriumból. A munkások bosszúsan morogtak a nehéz panelek alatt, Liam pedig a nyomukban csoszogott.
Kinyitottam az ajtót, és kidugtam a fejem.
– Mi a baj a díszlettel?
Liam a homlokát ráncolta, és a mellkasához szorította a felírótáblát.
– Semmi.
– Akkor mi a pokolért pakoltatod ki?
– Nem én. Harry.
Kiléptem a folyosóra, és az órámra pillantottam.
– Nagyjából egy órája jöttünk vissza a téli szünetből, és ő máris parancsokat osztogat?
Liam a falnak dőlt, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik.
– Harry nem volt szüneten. Ami azt illeti, nem hisz a szünetben. Le kellett mondanom miatta a pihenésemről, hogy itt maradjak, és meggyőződjek róla, hogy nem gyújtja fel az egész helyet.
Abban a pillanatban lépett hozzánk Maurice, a pudli kutyájával, Bijou-val a karjában.
– Az a szörnyeteg nem hajlandó elfogadni a koreográfiámat – kiáltott fel Maurice. A kutyája összerezzent a karjában, megrémülve a gazdája ingerültségétől. Sejtettem, hogy a dolgoknak tényleg rossznak kell lenniük, mert csak akkor hozta be Bijout megerősítésként, ha különösen zaklatott volt.
A csípőmre tettem a kezem.
– Azt hittem, hagytad, hogy megváltoztassa a szólóját.
– Hagytam! – vinnyogta Maurice. – Most meg akarja változtatni Gigi szólóját és a pas de quatre-ot a második felvonásban!
– Sosem lesz vége – nyögte Liam és a halántékát masszírozta. – A kezed nyújtod neki, és ő máris az egész karodat akarja.
Teljes káosz uralkodott. A tánckar tagjai kiléptek az A stúdióból egymás között suttogva, és figyelték, ahogy Gigi és Eleanor végigrohan a folyosón, a félkész jelmezük lógott rajtuk, amit akkor próbáltak fel.
– Liam, miért nem magyarázod el neki, mi szerepel a szerződésében? – kérdeztem egy elkeseredett sóhajjal.
Liam végigsimította az ujjait a rövid szakállán.
– Nem hajlandó bejönni, amíg nem fogadjuk el a feltételeit.
– Az egész produkciót a markában tartja, amíg el nem éri, amit akar! – sikoltotta Gigi, mintha égne a haja. – Ez az első alkalom, hogy principal táncos vagyok a Hattyúk Tavában! Ez életem legfontosabb előadása! Tönkre fogja tenni mindannyiunknak!
Sosem láttam még Gigit ennyire hisztérikusnak. Általában mindent kézben tartott, de Harry most kicsúszott a karmai közül.
– Próbáltad felkeresni a lakásában? – ajánlottam. – Talán szemtől szemben meg tudnád győzni.
Liam megrázta a fejét.
– Már próbáltam. Ahogy Kenneth is. Nem fog tágítani az elképzelésétől.
– Ahogy én sem – szólt közbe Maurice.
– Nem is kell – értettem egyet.
Harry túl messzire ment, de nem állíthattam, hogy meglepődtem.
– Mondtam neked, Liam. Mondtam, hogy egy rémálom lesz vele együtt dolgozni, és most tessék!
– Nincs arra időnk, hogy egymásra mutogassunk – sóhajtotta Eleanor, és a kezével tartotta a fekete ruhája félkész felét. – Mit tegyünk?
Teljesen kifogytam az ötletekből, de mindannyian úgy néztek rám, mintha tudnám, mit kéne csinálni.
– Menj, látogasd őt meg Louis – könyörgött Liam. – Régen barátok voltatok. Te állsz hozzá a legközelebb.
Hangosan felnevettem.
– Már nem vagyunk legjobb barátok, ha nem vetted volna észre.
– Liamnek igaza van – mondta Gigi. – Még akkor is, ha utáljátok egymást, talán egy másik táncos jobban meggyőzheti, mint bárki az adminisztrációról.
– Nem mondhatom, hogy utáljuk egymást – tiltakoztam. – Az utálat egy erős szó…
– Akkor eldöntöttük. Louis beszél Harryvel.
Mégis, hogy sikerült csőbe húzniuk ilyen könnyen? Követtem Liamet az irodába, és leírtam Harry címét egy papírra. Felismertem az épület számot egy építészeti magazinból. Egy tíz luxuslakást magában foglaló épületben lakott a Temze partján.
– Mennyit fizetsz neki? – kérdeztem Liamtől feltartva a papírt.
Liam megfordított, és szinte kilökött az ajtón.
– Minden pennyt megér. Most menj, és hozd őt vissza!
Abban pokolian biztos voltam, hogy nem megyek erre a küldetésre egyedül. Amint elhagytam Liam irodáját, magam mellé vettem Zaynt, aki éppen a B stúdióban próbálta a szólóját.
Beleegyezett, hogy velem jön, és együtt léptünk ki az operaházból. Zaynt megviselte, hogy hirtelen vissza kellett rázódnia a munkába. Ő és Gigi nem a családot látogatták meg, hanem két hetes nyaralásra mentek Ibizára. A metrón ülve elaludt mellettem. Kételkedtem benne, hogy nagy segítségemre lesz. Inkább Niallt kellett volna hoznom.
Harry lakása közvetlenül a Temze mellett volt. Szelesebb és hűvösebb idő fogadott ott minket, mint a belváros más részein, de ugyanakkor sokkal gyönyörűbb is volt: közel a London Eye, a Big Ben és a Tate múzeum is. Minden, ami nagyszerűvé tette a várost.
A neve nem volt kiírva a kapucsengőre. A lakásszáma mellett, ami a 10B volt, egy üresen hagyott fehér rubrika volt. Lehet, hogy meg akarta őrizni az anonimitását, de az is lehet, hogy nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Fogadni mertem volna, hogy a lakás sem érdekelte túlzottan. Én minden apró részletre büszke lennék, ha egy ilyen helyen élhetnék.
Megköszörültem a torkom, és megnyomtam a kapucsengőt. Ideges voltam. Miért voltam ideges? Harry mély hangja keveredett a statikus zajjal a vonal másik végén.
– Helló?
– Én vagyok az. Louis.
Síri csend.
– Én is itt vagyok – szólalt meg Zayn.
Harry beengedett minket. Rosszul esett, hogy egyedül nem hívott volna fel. Nem kellett volna, hogy ez bántson, elvégre még mindig nem tisztáztuk a történteket.
Harry kinyitotta a lakása ajtaját. Csak egy lágy, flanel pizsama alsó csüngött kínzóan alacsonyan a keskeny csípőjén.
– Mit akartok?
– Neked is Boldog Új Évet!
Ellépett az útból, és hagyta, hogy bemenjünk. Arra számítottam, hogy szép antik tárgyakat és bútorokat, vagy olyan modern dolgokat fogok bent látni, amiről azt sem tudnám, hogyan kell használni. Vártam a művészetet, a szépséget és a dekadencia megtestesülését valamilyen formában. A hely teljesen üres volt. Nem voltak bútorok és minden zavaróan tiszta, a földtől a plafonig hófehérre mázolt volt.
– Szóval… – kezdtem szarkasztikusan. – Hol rejtegeted a hullákat?
Harry gondolkodás nélkül rávágta:
– A falakban.
Zayn a sarokba dobta a táskáját, és felhorkant.
– Ti ketten nagyon viccesek vagytok.
Maga a szoba egészen különleges volt. Egybenyitott stúdiólakás, frissen viaszolt parketta, és rozsdamentes acél konyha. A domború ablakok egészen a második emeletig felértek. Olyan volt, mintha egy űrhajóban lennék, és amikor kinéztem az ablakon, úgy éreztem, hogy a Temze felett repülök.
Nem értettem, miért nem csinált valamit a hellyel. Hogy tudott így élni? Miért akart így élni?
– Tetszik, amit a hellyel csináltál, Harold. Nagyon otthonos.
– Ez csak egy hely, ahol aludhatok – mondta érzelemmentesen. – Nem vagyok itt sűrűn.
– Azt látom. Ágyad legalább van? – Ez nem pont úgy jött ki, ahogy kérdezni akartam, de úgy látszott, Harrynek nem tűnt fel.
– Van ágyam.
Valami feltűnően ismerős volt a helyben. Először nem tudtam, mi az, de aztán rájöttem: éppen úgy nézett ki, mint egy táncterem. Zayn kihasználta az üres alapterületet és elkezdte gyakorolni a saját szólóját. Harry és én a konyhaszigetre hajoltunk, és figyeltük, ahogy a szürke londoni láthatár előtt mozog. A nyúlánk teste tökéletesen illeszkedett Maurice koreográfiájához. Lassan és kontrolláltan kinyújtotta a lábait, mint egy pók. Úgy gondoltam, jó Von Rothbart lenne, de Harry verziója több, mint jó volt: egy diadalmenet. Harry nem csak eltáncolta a koreográfiát, hanem afölött járt, valahol a művészet és a mennyország között, ahol érinthetetlennek hatott.
A konyha ugyanolyan steril és múzeumi volt, mint a lakás többi része, kivéve egy üvegszekrényt, ami gyógyszerekkel volt megtömve. Harry nyilvánvalóan nem rejtegette őket, ezért én sem éreztem magam zavarban, amikor elkezdtem olvasni a címkéket: tramadol, buprenorfin, diamorfin, fentanil, hidromorfon, oxikodon és petidin. Aztán nyugtatók és altatók: zolpidem, eszopiclone és zaleplon. Sok nevet felismertem, mert nagyapám is ezeket szedte öregkorában, amikor már számtalan betegséggel küzdött.
– Ezek erős gyógyszerek, Harry.
– A fájdalomcsillapítók a térdemre, az altatók az inszomniámra vannak.
Eleget tudtam róluk, hogy tisztában legyek azzal, nem szabad őket egyszerre szedni.
– Ezeket nem keverheted – mondtam.
Harry odament a szekrényhez és egyik kezében az oxikodont, a másikba a zolpidemet fogta.
– Nem szoktam. Minden nap választok az álmatlanság – csörgette meg az oxikodon dobozát – és a fájdalom között – rázta meg a zolpidemet. Aztán kíváncsian oldalra döntötte a fejét. – Mit gondolsz, melyiket választom, Louis?
A mellkasom összeszorult, mert pontosan tudtam a választ, pedig örültem volna, ha nem így van.
– A fájdalmat.
– Ismersz engem, régi barátom – mosolyodott el Harry komoran.
Arra gondoltam, hogy amikor Harry táncolt, mennyire könnyedén tette mindezt, mintha végtelenül erős lenne, mint semelyik másik táncos. Pedig éppen az ellenkezője történt. Minden lépés, amit tett, kínzó volt. Volt ebben valami rémisztő szépség, ahogy a szenvedése a táncát még finomabbá, különlegesebbé és törékenyebbé tette.
Harry a laptopját bámulta, ami a konyhapulton volt. Mivel nem ajánlott nekünk italt, és leülni amúgy sem tudtunk volna hová, eldöntöttem, hogy belevágok a közepébe. Nem hagyhattam, hogy a felé érzett gyengédségem befolyásolja a gondolataim. Erősnek kellett maradnom. A társulat nevében voltam ott, ahol kaptam egy feladatot. Mindenki számított rám.
– Harry, nem lehet minden úgy, ahogy te szeretnéd. Most már tudom, hogy nem akarod ezt hallani, és őszintén szólva abban sem vagyok biztos, hogy figyelsz-e egyáltalán. Maurice nem fogja hagyni, hogy többet változtass a koreográfiáján. Gyere próbálni. Nyeld le a büszkeséged, és légy férfi.
– Nem ezért nem mentem próbálni – mondta Harry.
– Ezt mondtad Liamnek és Kennethnek. 

Megvonta a vállát, megdörzsölte a meztelen karját, és gyászosan lebiggyesztette az ajkait.
– Nem. Csak azt mondtam nekik, hogy nem megyek.
Általában nem tudtam Harryben olvasni. Mindig annyira a munkára koncentrált, hogy a gondolatai és érzései falai teljesen áthatolhatatlanok voltak. De most, ahogy ráncolta a homlokát, és a hangja teljesen közömbös volt, tudtam, hogy valami baj van.
– Jól vagy? – kérdeztem, ahogy a tenyerem a meztelen hátára fektettem. A bőre az ujjaim alatt olyan volt, mint a balettcipők szatén anyaga. Annyira kegyetlen volt magával és másokkal is, hogy szinte elfelejtettem, mennyire törékeny. Egy kissé nekem dőlt, de nem engedte, hogy megtartsam. Nem tudtam ellenállni, amikor ennyire érzékeny volt. Túlságosan érzékeny ahhoz, hogy erős maradjon.
Közelebb húztam őt. Lenézett a földre, és a haja a szemébe hullott. Hátrasöpörtem a tincseket, és már olyan közel voltam, hogy éreztem, ahogy a virágos illata betölti az érzékeim. A laptopja felé mutatott, ahol egy BBC cikk volt megnyitva. A hír maga Franciaországból származott.
„A Párizsi Opera balett volt principal táncosát holtan találták az otthonában. Öngyilkosság.”
Felismertem a férfi nevét a cikkben, pedig már évek óta nem hallottam. Hans Faust.
Ő is az RBS-ben tanult. Két évvel felettünk járt, és még azelőtt felbérelte a Párizsi Opera Balett, hogy levizsgázott volna. Most pedig halottan találták a lakásában a Montmartre-on. Felakasztotta magát.
– Jézusom – suttogtam.
Zayn odajött, és maga felé fordította a képernyőt.
– Hans! A picsába! Mikor történt?
– A hétvégén – felelte Harry, miközben az ujjaival hátrafésülte a haját.
Mindig sokkoló, ha valakiről, akit ismertél, kiderül, hogy halott, főleg ha ő maga vetett véget az életének. Nem ismertem Hansot túlságosan, de csodáltam a tánctudását, és úgy tűnt, az élete tökéletes. Egy évvel hamarabb kikerült az iskolából, hogy a világ egyik leghíresebb társulatánál táncoljon. Ismert volt a tanárok és a koreográfusok körében is. Csodálatos volt, még a legszebb lánynál is elragadóbb az aranyszínű göndör fürtjeivel. Úgy nézett ki, mint egy angyal.
Elkezdtünk Hansról beszélgetni, és megpróbáltuk kitalálni, miért lett öngyilkos. Nagyon sikeres volt, ami egyben hatalmas nyomást is jelentett. A cikk szerint egy évvel azelőtt kilépett a társulatból személyes okok miatt. Zaynnel megpróbáltunk választ találni: pénz vagy párkapcsolati problémák? Esetleg depresszió?
Ahhoz képest, hogy Harry miatta hagyta ki a próbát, nem igazán érdekelte, miért tette. Jobban lekötötték az öngyilkosság részletei. A módszer: benji zsinór. Az idő, amíg végzett vele: 20 perc. Mennyit szenvedhetett…
Aztán egy pillanatra a gondolataimba mélyedtem. Harry nem volt még RBS-es diák, amikor Hans ott volt. Azután jött, hogy Hans elment az iskolából. Úgy emeltem fel a kezem a hátáról, mintha megégetett volna, aztán kételkedve néztem rá.
– Nem is jártál vele egy iskolába. Már régen elment, amikor az RBS-be jöttél. – Harry nem mondott semmit. – Mi ez az egész? – kérdeztem. Miért kellene Harrynek kiakadnia egy olyan férfi halála miatt, akit nem is ismert, amikor egyébként is folyton elrejtette az érzelmeit? – Ezzel a tragédiával akarsz manipulálni minket?
– Ismered? – kérdezte Zayn gyorsan, mert nem hitte el, hogy Harry ennyire számító lehet. Én jobban ismerem.
– Bizonyos értelemben.
– Milyen értelemben? – kérdeztem dühösen.
– Nem kell neked magyarázkodnom, Louis. Higgy, amit akarsz! – csapta le a laptopját Harry.
– Arra gondoltál, hogy majd ezzel megszerzed az együttérzésünket, és békén hagyunk, mondván „szegény Harry, gyászolja a barátját”. Sosem voltál Hans barátja. Abban is kételkedem, hogy valaha találkoztatok!
Zayn sötét tekintete összezavarodva ingázott kettőnk között.
– Ismerted őt, Harry… ugye?
Mindenféle szégyenérzet nélkül Harry Zayn felé fordult:
– Louis-nak igaza van. Hans sosem volt a barátom. Nem találkoztunk egyszer sem.
– Mindent meg fogsz tenni, hogy a te akaratod érvényesüljön, igaz? – Harry ellépett mellőlem. – Miért tudsz folyton tőrbe csalni? Miért próbálkozom rendbe hozni a dolgainkat mindezek ellenére? – kérdeztem sokkal inkább magamtól, mint Harrytől.
– Nem kell ismernem Hans-t ahhoz, hogy gyászoljam – bámult ki Harry az ablakon.
Ennyi volt. Elegem lett. Megragadtam a vállát, és magam felé fordítottam:
– Ne mondd ki többet a nevét, te kígyó!
– Louis! – ugrott közénk Zayn. – Csak menjünk.
Harry az ablaknak lökött. Amikor lenéztem, úgy éreztem, mintha tíz emeletet zuhannék.
– Hogy lehetsz olyan biztos abban, hogy igazad van? – kérdezte túlzott nyugalommal. – Elmondom neked, hogy a lakásomban vagy. Nem kértem, hogy ide gyere.
Próbáltam ellökni magamtól a mellkasára támaszkodva, de meg sem mozdult. A karjai a derekamnál voltak, hogy az üveghez szegezzen. A lélegzete a nyakamhoz csapódott, és az összes izma azzal fenyegetett, hogy összeroppant, mint egy boa.
Zayn elhúzta őt az útból. Harry tekintete vadnak és gyilkosnak tűnt, miközben hátrált néhány lépést. Ingerülten megigazítottam a felsőmet, amíg Zayn felvette a táskáját. Az ajtóhoz mentünk.
– Mondd meg Maurice-nak, hogy bemegyek a stúdióba, amint beépíti a javaslataimat Gigi szólójába és a pas de quatre-ba. Addig nem teszem be a lábam az operaházba. – Kinyitottam az ajtót, de Harry folytatta. – És Zayn, remélem, nem ragaszkodsz túlzottan a szólódhoz, mert valaki más fogja megkapni a tánckarból.
– Tessék? – kérdezte Zayn összeszorított fogakkal.
Harry most felém fordult, és a szemembe nézett.
– Köszönd meg Louis-nak.

Emlékeztek Hansra? Ő volt az, akit Beauchamp Harry előtt magával vitt egy kis "kirándulásra".