II. felvonás 11. fejezet

Sziasztok! Meghoztam nektek a következő részt, és talán nem lesz annyira nyomasztó, mint az előző :) Jó olvasást!

Louis / Jelen

Harry partija az operaház átriumában került megrendezésre. Mindenkit meghívtak, beleértve a fontosabb politikusokat, és a királyi család tagjait. Megpróbáltam nem féltékenykedni, de ez nehezebb volt, mint gondoltam, mert Harry arca az összes kibaszott londoni újság művészeti részében ott volt, olyan címsorral, mint például „Lehet, hogy nem ő játssza Siegfried herceget, de Harry Styles a szívünk hercege”. Valaki lőjön le!
Találkoztam Niallel egy pubban még a parti előtt. Egy kicsit már részeg voltam, de ki akartam józanodni, hogy majd újrakezdhessem az ivást.
Niall késve érkezett meg, és sietve húzott ki mellettem egy széket, hogy leülhessen.
– Ne haragudj a késésért. Becsúszott még egy megbeszélés a zenekarral mára.
Letette a táskáját, aztán intett a pincérnek. Az üres poharam a filc alátétre tettem, aztán felé fordultam:
– Mi volt a meetingen?
– Ó, semmi – mondta Niall, miközben a szemüvege lencséjét tisztította a pólójával.
Szokatlanul diszkréten viselkedett. Általában szeretett anekdotákat zengeni a munkáról.
– Csak mondd.
– Rendben – nézett rám bűntudatosan. – Harry megkért, hogy mutassam be a zenekarnak.
– Micsoda? – Ez teljesen szokatlan volt. A zenei rendező feladatai közé nem tartozott az, hogy bemutasson egy táncost a zenekarnak. Esetleg a koreográfust, de biztosan nem egy táncost.
– Mi dolga volt neki a zenekarral? – egyenesedtem ki.
– Volt néhány ötlete a tempóról.
Majdnem leestem a székemről.
– És te nem dobtad ki?!
– Teljesen hihetetlen, de Harrynek érdekes javaslatai voltak. Beleásta magát a szövegkönyv megértésébe.
Az egész város megőrült? Azt hittem, hogy Niall, a határozott szakember úgy fogja látni Harryt, mint egy túlértékelt prima donna, de még ő is a hatása alá került.
– Niall, hallod azt, amit mondtál?
– Én is meglepődtem. Látnod kellett volna, ahogy vitatkoztak a koncertmesterrel. Eléggé eldurvult. De a legfurcsább, hogy Harrynek igaza volt.
Három szó, amit nem szeretek egy mondatban hallani, a „Harry” és az „igaza volt”.
Intettem a pincérnek, és rendeltem még egy felest.
– Mit kellett megbeszélni? Úgy értem, az egész több, mint száz éves, és az, ami.
– Valójában – ezt Harry hozta fel a találkozón – Csajkovszkij kézirata elveszett. A legtöbb balett társulat Rocciardo Drigo átiratát használja 1895-ből, nem az eredetit 1877-ből.
– És Szent Harry talán rendelkezik az eredetivel? Vagy Csajkovszkij szelleme meglátogatta álmában?
Niall nevetett, de én nem találtam ezt olyan viccesnek.
– Harry ugyanannyit tud az eredeti kéziratról, mint mi. De ismeri a leveleket, amiket Csajkovszkij írt 1875-ben Sergei Tanayevnek, miközben zenét szerzett. Harry eredeti, orosz nyelven tanulmányozta őket.
– Hát persze… hacsak a levelek nem tartalmazták a kéziratot, akkor még mindig nem értem a dolgot.
Körbeforgatta a sört a poharában, aztán ivott belőle.
– A levelekre amolyan érzelmi térképként tekint a balett megfejtésére.
Arra vártam, hogy Niall mond végre valamit, ami nem csupán újkori ostobaság.
– Niall, nem lehet, hogy csak kerüljük az igazságot, ami itt van az orrunk előtt? Harry egy irányításmániás őrült! A kezében akarja tartani a balett minden aspektusát a koreográfiával kezdve a zenekaron át egészen a szereplőválogatásig, és mi engedjük neki!
– Harry jó társaságban van. Csajkovszkij-val ugyanez volt. Ismerte a zenekar összes hangszerét oda-vissza, és tudta, hogy milyen hangok hangzanak a legjobbnak rajtuk. A legjobb hang az oboán a fisz-moll volt – ez adja az életet a Hattyúk Tava főcímdalának.
– Elfelejtesz egy dolgot. Harry nem Csajkovszkij!
– Csajkovszkij kortársai sem gondolták, hogy a fickó egy zseni. A Hattyúk Tava egy bukás volt.
Értettem a dolgot, de még mindig abban hittem, hogy Harry a szemünk előtt mozgatja a vörös kendőt, ezzel irányítva minket. Sőt, Harry sosem tudna félreértett zseni lenni a szememben. Nekem még mindig az az ijedt gyerek volt, aki nem tudta megkülönböztetni Nijinskyt és Nurayevet. Amikor találkoztunk, örült annak, ha túlélt kirúgás nélkül egy balettórát, és most már az sem volt elég neki, hogy principal táncos, az egész Royal Ballet-t irányítani akarta!

**

A társaságnál töltött idő alatt sosem tapasztaltam még olyan giccses látványt, mint Harry partiján. Az átrium egy elvarázsolt erdővé volt alakítva a Hattyúk Tavából. Több száz fűzfát hoztak be, a mennyezetről lilaakác lógott le, élő mohával terítettek be mindent, és a szökőkutakban vízililiomok, a leveleiken pedig teamécsesek lebegtek. A királyi család étkeztetőit és az egész zenekart felbérelték, hogy még ünnepibb legyen a hangulat az esti órákban. Nem voltam biztos benne, hogy partira vagy koronázásra jöttem-e.
Harry a tömegből vadul kilógó Gucci öltönyt vett fel, bár a zakója virágmintája illett a terem erdő tematikájához. Amint belépett, a hely teljesen elcsendesedett. A terem közepére vezették, hogy a Royal Ballet iskola egy külön neki szánt ajándékkal kedveskedhessen.
Több tucat kipirult arcú kislány, a Hattyúk Tavának jellegzetes fehér tütüjébe öltözve sorakozott fel előtte. Mindegyik lánynál egy szál fehér rózsa volt, amit egyenként adtak át Harrynek. Az arca kiismerhetetlen maradt, mintha az egész nem hatott volna rá. Az utolsó lány egy fekete szalagot tartott a kezében, hogy összekösse az összes virágot egy csokorba. Apró kezei remegtek, ahogy Harryhez közeledett. Átvetette a szalagot a virágok szárán, de annyira remegett, hogy a masnit képtelen volt megkötni.
– Ne félj! – Harry arckifejezése ellágyult, és letérdelt, hogy segítsen neki.
Szó szerint a lábai elé gördítették a vörös szőnyeget. Észrevehettem volna, kétszer is megbotlottam már benne. Harry végigsétált rajta és kötelességteljes udvariassággal üdvözölt minden vendéget. Liam a derekánál fogva irányította őt.
– Ki a következő? – suttogta Harry, és Liam a következő híresség vagy kabinettag felé mutatott, aki alig várta, hogy kezet foghasson vele. Miután végigmentek a vendégek során, Liam a zöldellő boltív alá vezette, ahol volt egy kis dobogó. Arra készült, hogy beszédet mondjon. Liam egy pohár pezsgőt és egy mikrofont adott a kezébe.
Zayn felé pillantottam, akinek az arcán látszott, hogy teljesen le van nyűgözve.
– Ez irreális – mondta a bárnak támaszkodva, egyik kezében koktél, a másikban kaviár.
– Néhányan talán azt mondanák erre, hogy egy kissé túlzás.
– Néhányan féltékenynek hívnának.
Összevontam a szemöldököm. 

Harry megköszörülte a torkát, de én tovább beszélgettem Zaynnel. Csak akkor hagytam abba, amikor az emberek körülöttünk mogorva pillantással illettek, mert szerették volna helyettünk Harryt hallgatni.
– Szeretném a sort azzal a férfival kezdeni, aki idehozott engem. Kenneth O’Hare, a mi művészeti vezetőnk és félelmet nem ismerő igazgatónk.
Gúnyosan elmosolyodtam. Kenneth nem vezetett minket, őt is úgy mozgatta Harry, mint egy bábfigurát.
– Szeretném felhívni két osztálytársamat, és legkedvesebb barátaimat az iskolából… Gigi Hadid és Eleanor Calder.
A lányok felsétáltak, és megálltak a két oldalán. Mindketten gyöngyös miniruhát viseltek, amely megmutatta a hosszú lábaikat. Gigi szőke haja szigorúan a fejére volt csavarva kontyban, míg Eleanor sötét haja a vállára hullott, mint egy bársonyfüggöny.
– A fehér és a fekete hattyúim – mondta Harry megcsókolva mindkettőjük arcát. Aztán emlékeket kezdett mesélni, amikor a lányok megkínozták őt, és kifestették a körmét meg tütüt húztak rá.
– Az első alkalommal, amikor párba állítottak Gigivel, ötvenegyszer ejtettem őt el.
A tömeg nevetésben tört ki, teljesen bekajálták ezt a színjátékot.
– Szeretnék köszönetet mondani Zayn Maliknak, aki megszerettette velem a könyveket, a zenét és művészetet, amit nem fedeztem volna fel egyedül. Köszönöm a kreatív útmutatását az évek során.
Zayn a szívére szorította a kezét.
– Ó, kérlek! – sziszegtem neki.
– Szeretném megköszönni Niall Horannak a nagylelkűségét és barátságát.
Milyen barátság? Csak néhány hete találkoztak.
Köszönetet mondott a tánckarnak a „fáradhatatlan erőfeszítéseikért”. Megköszönte Madame Lesauvage-nak az iskolából, hogy „adott egy esélyt egy tudatlan cheshire-i gyereknek”. Köszönetet mondott a adminisztrációnak, a támogatóknak, Anne hercegnőnek és lányának, Zarának, valamit a volt kollégáinak a Bolsojból. Aztán megállt.
– Van még egy ember, akinek meg szeretném köszönni, hogy ma itt lehetek. Annak a személynek, aki a legnagyobb szerepet játszotta abban, hogy visszatértem Londonba. Ő az oka, hogy most itt vagyok önökkel. – Kihúztam magam, és pislogni is elfelejtettem. – Köszönöm Liam Payne-nek, az igazgatóhelyettesünknek. – Intett Liamnek, hogy csatlakozzon hozzá a színpadon. – Az iskolában nem voltunk barátok. Ő volt a legjobb táncos az évfolyamon, és már balettórára járni vele is túl félelmetes volt. De állandó inspirációt nyújtott! Neki köszönhetően újra itthon érzem magam.
Én, hülye, arra vártam, hogy Harry majd nekem is köszönetet mond, vagy legalább csak felsorol a többi név között. De nem. A beszédnek vége volt.
Egy pincér ment el mellettem egy megtöltött pezsgős poharakkal teli tálcával. Elvettem tőle az üveget és egy poharat is.
Zayn elment Gigivel táncolni. Eleanor a RBS-ből átjött lányokkal táncolt egy körben, Liam és Niall pedig elmerültek egy beszélgetésben adminisztratív dolgokról. Azt kívántam, bár Jeffrey velem lenne, de otthon volt, és a sebeit nyalogatta, amiért kirakták a produkcióból.
Harryt teljesen körülvették. Anna hercegnő, a királynő lánya belékarolt, és együtt vándoroltak a vágyakozó tömegben, ahol mindenki szeretett volna egy darabot belőle. Emlékszem, amikor Andrew herceg eljött az egyik Rómeó és Júlia előadásunkra. Sosem kérte, hogy személyesen is találkozhassunk, mégis ez volt az évem fénypontja. Harry miatt eljött a királyi család összes magas rangú tagja, a szavain csüngtek, és ő teljesen unottnak tűnt.
Ki kellett onnan jutnom.
Átmentem az átriumon, ahol a hülye faágak folyton az arcomba csapódtak. Lehetetlen volt eljutni bárhová abban a nagy tömegben. Nagyon sokan voltak, és mindegyikünknek Harry neve volt az ajkán. Harry, Harry, Harry. Úgy szállt a neve a levegőben, mint a fák lombjainak suhogása.
Miután kijutottam onnan, az előadóterem ajtajában találtam magam. Azt hittem, biztosan bezárták, de döbbenetemre nyitva volt. Besurrantam, az ajtó becsapódott mögöttem, és kizárta a parti zajait, így teljesen egyedül érezhettem magam. 
Az auditórium sokkal kisebbnek tűnt így, hogy senki nem volt ott rajtam kívül, de én nagyobbnak éreztem magam. Végigmentem a puha szőnyegen, aztán felmásztam a színpadra. Mivel senki sem akart engem ünnepelni, így kénytelen voltam magamat ünnepelni. Kinyitottam a pezsgőt, és a habja végigfolyt a kezemen. Öntöttem a pohárba belőle, aztán felemeltem.
– Magamra!
Azonnal megittam, és már öntöttem is a következőt. Nem is volt olyan rossz így. Nem volt szükségem hatalmas embertömegre, akik az egekig dicsőítenek. Elég volt egy színpad és egy pohár pezsgő.
A szemem sarkából egy magas férfit láttam, ahogy mozog a színpad függönnyel elválasztott szélén.
– Mit csinálsz itt? – szólalt meg egy hang, amitől majdnem kiugrottam a bőrömből. Harry volt az.
– Mit csinálok? Te mit csinálsz? Talán követsz? Olyan vagy, mint az operaház fantomja! – Harry már nem viselte az öltönyét. A haja össze volt fogva, és egy melegítőnadrág meg egy fehér póló volt rajta. – Miért nem vagy a partidon?
– Gyakorolnom kell.
Mennyire lehet hálátlan egy ember? A társaság egy vagyont fizetett ezért a partiért. A királyi család szó szerint a lába elé borult.
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit bunkóság?
Harry körbesétálta a színpadot, aztán megállt nyújtani.
– Nem bunkóság. Azért jöttek a partimra, mert szeretik, ahogy táncolok. Azért szeretik, ahogy táncolok, mert gyakorlok. Most pedig menj!
– Én voltam itt előbb. Te menj! – öleltem magamhoz a pezsgősüveget.
– Nem is csinálsz semmit!
– Dehogynem! – öntöttem magamnak egy újabb pohárral, aztán belekortyoltam. – Látod?
– Louis… – fonta össze a karjait maga előtt. Hátradőltem, és az egyik könyökömmel megtámasztottam magam.
– Nagyszerű volt a beszéd. Imádtam. Bár azt hiszem, elfelejtetted megköszönni pár embernek a lehetőséget: a pincéreknek, a takarítóknak, a lánynak, aki reggel a bageleket készíti… úgy értem, ezek elég súlyos mulasztások. Nagyon kínos.
Próbált körülöttem táncolni, de felálltam, és lehetetlenné tettem, míg végül dühösen megállt.
– Miért nem köszönted meg nekem, Harry? – néztem a poharamba becsípett szomorúsággal.
– Nem tudtam, mit mondhatnék… Louis, szeretnék dolgozni. Kérlek, menj el!
– Elmegyek, miután köszönetet mondtál nekem.
Harry az ajkába harapott, és láttam, hogy belül vívódik.
– Nem.
– Ó, ne már! Mindenkinek köszönetet mondtál a társaságban, kivéve engem! Nincs legalább egyetlen kedves dolog, amit mondhatsz rólam?
– Köszönöm, hogy lelőttél a számszeríjjal.
– Szívesen. Folytasd! Nem egy köszönet mondatra, hanem egy egész beszédre gondoltam.
Harry felsóhajtott, aztán elvette a kezemből a pezsgőspoharat. Visszafeküdtem a színpadra keresztbe tett bokákkal, és úgy fürödtem a figyelemben.
– Louis, köszönöm, hogy megtanítottad, hogyan tarthatom fenn az állam és egyenesen a hátam grand plié közben. Köszönöm, hogy megosztottad velem a szobád. Köszönöm, hogy a barátom voltál, amikor senki mást nem ismertem. Köszönöm, hogy tőled kaptam az első csókomat, és hogy te voltál... az első szerelmem – mondta elpirulva.
– Harry…
– Megkaptad a beszédedet, most már mehetsz – mutatott a kijárat feliratra a színpad jobb oldalán.
Hogy tudnám ezek után itt hagyni? Felálltam, és szembe fordultam vele.
– Nekem is te voltál az első szerelmem.
– Nem kell ezt mondanod.
– Ez az igazság! – Ó, te jó ég, egyszerűen oda voltam érte! Tudnia kellene... hogy lehet, hogy nem tudja? Kibontottam a nyakkendőmet, és felhajtottam az ingem ujját. – Engedd meg, hogy veled próbáljak.
– Inkább egyedül próbálnék – feszült meg azonnal.
– Ja, hát persze, ez a te módszered. De együtt fogunk táncolni ezen a színpadon, úgyhogy jó lenne, ha megszoknád a gondolatot. Gyakoroljuk az egyik közös táncunkat. Mit szólsz a negyedik felvonáshoz?
Lerúgtam a cipőket a lábamról, és ott álltam a zoknijaimban.
– Nincsenek itt a tánc cipőid. Ki fogod törni a nyakad.
– Szeretnéd, nem igaz? – vigyorogtam. – Akkor tiéd lehetne Siegfried szerepe.
Harry levette a pólóját, és ledobta a földre.
– Mindketten tudjuk, hogy a szerep az enyém lenne, ha szerettem volna. De nem akartam.
– Miért? Túl igényes és részletes? – kérdeztem.
– Nem, túl unalmas.
A rész, amit próbáltunk, egy harc volt. Húztam, toltam és lelöktem őt a földre. A mozdulataim kicsit szaggatottak voltak a ruháim miatt, de Harry lágyan és folyékonyan mozgott, félmeztelenül, egy kis réteg izzadtsággal a bőrén. A nagy, meleg keze az enyém köré szorult, és szédítő piruettek sokaságába kényszerített. Köröztünk a színpadon ugrásszerű támadásokkal, és képletesen próbáltuk megölni egymást.
Mint általában, Harry számolása teljesen rossz volt.
– Velem kellene harcolnod, Harry, nem a koreográfiával.
– Nem tehetem mindkettőt? – kiáltotta, és a hosszú, tetovált karjai elsodortak.
– Elcseszed a számolásom!
– Akkor kövesd az enyém.
Követtem, és teljesen összezavarodtam. A mozgás tempója olyan volt, mint egy ház alapja, ami nélkül úgy tűnt, bármikor összeomolhat. Harry erre az instabilitásra épített. Teljesen elvesztem, hogy hol tartok, és Harry mögém lépett, egyik kezét a derekam köré fonta, a másik a nyakam előtt volt.
– Azt hiszem, megöltem szegény Siegfriedet – lehelte a fülembe.
Megadóan a mellkasának dőltem.
– Nos, amúgy is meg kell halnia.
Elengedett, és ivott a vízből, míg én meghúztam a pezsgősüveget.
– Szép – mondta. – Látom, nagyon komolyan veszed ezt a próbát.
– Ó, természetesen.
Újra készen állt, hogy elölről kezdjük, de én valami teljesen másba kezdtem bele. Harry azonnal felismerte a kötött ugrásokat. Szentivánéji Álom.
Próbálta eltakarni a száját, de láttam. Megmosolyogtattam! El sem tudtam hinni.
Emlékeztem a régi koreográfiára, és legnagyobb örömömre Harry is. Belemenve a játékba kitárta a karjait, és elkezdte Lysander lassú, reménytelen szerelmes mozgását. Én édes Lysanderem!
Az egész színpadot használtuk, kereszteztük egymás útját, és körbeforgattuk a másikat. Teljesen más volt, mint a Hattyúk Tavát táncolni. Sokkal könnyedebb, szabadabb, komédia a tragédia helyett, a ritmus olyan ismerős, hogy nem is táncnak éreztem, hanem saját magunknak: magamnak és Harrynek.
– Várj! – szóltam közbe, miközben visszagondoltam a téli előadásunkra. – Táncoljuk Beauchamp koreográfiáját!
A színpad közepére sétáltam, és előadtam az aprólékosan zárolt pas de deux-t, aztán kinyújtottam a kezem, és vártam, hogy folytassa a másik felét.
Harry arckifejezése megkeményedett.
– Dolgoznom kell. Nincs több hülyeség.
– Ó, gyerünk már, végre jól szórakozunk! – Megfogtam a kezét, de ő dühösen elrántotta.
– Ez számomra nem vicces!
– Jézusom, Harry. – Mi baja volt? – Nagyon sok időd van még gyakorolni. Élj egy kicsit!
Előre nézett az előadóterem üres székeire.
– Ezért van az, hogy sosem rendeznek a tiszteletedre partit, Louis. Jó vagy, de fogalmad sincs, mibe kerül nagyszerűnek lenni. Nem tudod, mit jelent áldozatokat hozni. – A vérem megfagyott az ereimben. – Ha nem mész el, visszamegyek próbálni a táncterembe.
– Megyek – csattantam fel, és visszavettem a cipőm meg a nyakkendőm. – Tudod mit, Harry? Lehet, hogy a világ legjobb táncosa vagy, de igazán szar barát.
– Zárd be az ajtót magad után.
Csupán ennyit válaszolt.

Mostmár talán könnyebben megfejthető Harry viselkedése...