I. felvonás 7. fejezet

Sziasztok! Egy újabb, feszültségekkel teli jelen, amibe egy kis humor is vegyül ;)

Louis / Jelen

Az első jelenetet próbáltuk, amelyben megjelenik Harry karaktere, Von Rothbart. Én, Siegfied herceg, megpróbálom megölni a gonosz varázslót, Von Rothbartot az elvarázsolt tó mellett. Amikor Harry belépett a táncterembe, éppen a számszeríjamat tisztogattam. Egy melegítőt és egy laza pólót viselt, a hajgumija pedig a szájában volt, miközben próbálta a gesztenyebarna haját kontyba rendezni. Néhány tincs kimaradt a műveletből. A haja ilyen hosszúságban nem volt olyan göndör, de a babahajak a nyakánál emlékeztettek arra, hogy milyen göndör és puha volt régen...
– Figyelsz, Louis? – kérdezte Maurice. – Azt mondtam, készen állunk.
Felálltam, és a férfira néztem. Maurice köpcös férfi volt kis, fekete szemekkel és felfelé álló fehér hajjal. Drámai lobbanékonyság jellemezte, de ugyanakkor érzékeny is volt, és mindenkinek meg akart felelni. Úgy kezelte a táncosokat, mintha egy mostohaanya lenne, aki kétségbeesetten be akart vágódni náluk.
Harry megölelte Gigit a stúdió sarkában, majd egy csöndes beszélgetést folytattak, amire én nem voltam hivatalos. Nem is baj, amúgy is nyújtanom kellett. Nem volt időm jelentéktelen csevejekre.
Felhúztam a számszeríjat, és közben hátranyújtottam a lábam. A zongorista Csajkovszkij kísérteties, nyolc hangból álló fisz-moll tételét kezdte játszani – a tragikus dallamot, ami megannyi kislány zenedobozán hangzott el szerte a világban. A rettegést, a végzetet, az ártatlanság elvesztését vagy ellopását jelképezte.
Harry felugrott, és szinte átrepült a tánctéren grand jetté lépésekben, majd egy sorozat piruettel zárta le a sort. Von Rothbart egy bagoly képét vette fel ebben a jelenetben, ezért Harry erőteljesen mozgatta a karjait, mintha szárnyak lennének. Tökéletesen megcsinálta a lépéseket, de az arckifejezése semleges maradt. Maurice megállította őt, és erős, svájci akcentussal – ami úgy hangzott, mintha vattával lenne tele a szája –, arra utasította Harryt, hogy kövesse a számolását és az arckifejezése gonoszságot sugalljon.
– Nem értek egyet – mondta Harry határozottan.
Ó, anyám, sejtettem, hát kezdődik...
Gigi a feje mögé nyújtotta a karjait, és sokatmondóan pillantott rám.
Maurice azt gondolta, talán nem értették meg egymást a nyelvi korlátok miatt, ezért újra magyarázni kezdte:
– Ő egy gonosz lény, Harry, és az arckifejezésednek ezt tükröznie kell. A zene ütemére kell belépned, nem attól eltérően. Rendben?
Harry újra számolni kezdte a lépéseit, és miközben beszélt, saját magát figyelte a tükörben.
– Nem tudjuk, hogy tényleg gonosz volt-e.
Kitört belőlem a nevetés, Maurice pedig elképedt a szavain.
– Ő egy gonosz varázsló! És ennyi.
Ez a vita annyira vicces volt, hogy muszáj volt beleszólnom:
– Harold, ugye tudod, hogy a Hattyúk Tavát próbáljuk? A karaktered elátkozott egy rakat lányt úgy, hogy nappalra hattyúkká változtatta őket. Ez az egész lényege.
Harry a karjaiba kapta Gigit, és gyakorolni kezdte az arabeszk emelést, amivel már semmi gondja nem akadt. Olyan könnyedén csinálta, minta csak egy babát tartana a levegőben.
– Persze – mondta szórakozottan. – De nem tudjuk, miért tette. Senki sem tudja, ki írta a Hattyúk Tava történetét, vagy hogy mi a jelentése. Az ok, hogy Von Rothbart miért átkozta el Odettet, még mindig rejtély.
Bocsánatkérően pillantottam Maurice-re, aki meglazította a nyaka körül a vékony sálját, és most úgy tűnt, mintha egy hurkot kötne belőle.
– Ő egy gonosz. Rejtély megoldva – mondtam a mellkasom előtt összefont karokkal.
– Az emberek nem lesznek csak úgy gonoszak.
– Ő nem egy ember! Ő egy kibaszott bagoly!
Harry az öltöztetőktől kapott két anyagot, amit a vállára köthetett, hogy megszokhassa a szárnyak alakját, súlyát, miközben mozgott, és most felvette őket.
– A bagoly Athéné, a bölcsesség istenségének szimbóluma. A baglyok látnak a sötétben. Talán Von Rothbart látott valamit, amit Odette nem. Talán csak meg akarta védeni.
Harryre szegeztem a nyílpuskám és Maurice felé fordítottam a fejem:
– Uram, engedélyt kérek, hogy lelőjem.
– Öt perc szünet!
A folyosóra mentem, hogy a csapnál feltöltsem a palackomat, amikor Liam-be ütköztem, aki egy tengerészkék öltönyt viselt vidám, sárga nyakkendővel. Egy köteg papírt szorított a mellkasához, miközben az A stúdió felé tartott, hogy találkozzon a tánckarral. Odakint nedves idő volt, ami mindig megfájdította az ízületeit, ezért egy bot is volt nála.
– Hogy megy? – kérdezte hezitálva.
– Ó, tudod, csak a szokásos. Harry úgy gondolja, nőket hattyúvá változtatni teljesen ésszerű dolog, és hogy Von Rothbart valójában egy feminista hős.
Liam megvakarta a szakállát.
– Érdekes felvetés. Ez akár működhet is.
– Istenkáromlás! Maurice úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban elsétálhat, és nem hibáztatom ezért.
Liam aggódva lesett be a stúdió ablakán. Megértettem, hogy miért próbálták olyan elszántan befogadni ide Harryt – azt hitték, hogy ő Anglia Baryshnikovja. Persze, ez egy kis túlzás volt, de nekem legalább nem kellett aggódnom a jegyeladások miatt, és nem kellett átlapoznom a főkönyvet minden este, mint Kennethnek és Liamnek. De nem tudtam megérteni, hogy tehetik kockára az egész társulat hírnevét egyetlen táncos miatt. Tényleg olyan jó lenne? Lehetséges, hogy van bárki, aki olyan jó, hogy megéri?
Liam megütögette a lábamat a botjával.
– Később van kedved elmenni vacsorázni? Alig várom, hogy kipróbáljam azt a Camdenben nyílt haiti éttermet.
Benedvesítettem a kezem, és hátrasimítottam a homlokomba hulló hajamat, aztán a hideg tenyerem a tarkómra szorítottam.
– Nem érek rá. Randim lesz.
– Randi? Hosszú ideje nem randiztál.
– Hé! Nem is olyan hosszú ideje. Arra gondoltam, hogy adok annak a Jeremynek egy lehetőséget a tánckarból.
– Úgy érted, Jeffrey.
– Nem azt mondtam?
Liam összeszorította a száját, hogy elrejtse a mosolyát.
– Ennek a hirtelen randevúnak semmi köze nincs ahhoz, hogy Harry csatlakozott hozzánk, ugye?
– Mi? Te megőrültél. Az emberek akarnak velem randizni, Liam. Nem tudok mit csinálni. Egy jó fogás vagyok.
Aztán mindketten mentünk a saját dolgunkra. Amikor beléptem a terembe, Harry a szólóján dolgozott, Maurice pedig próbálta túlkiabálni a zenét:
– Állj! – utasította Maurice a zongoristát.
– Folytasd! – szólította fel Harry, miközben levette az átizzadt pólóját.
A korlátra támaszkodtam Gigi mellett, aki pislogás nélkül nézte a jelenetet, mintha egy autóbaleset szemtanúja lenne.
– Vagy egy szörnyeteg, vagy egy zseni – sóhajtotta.
Maurice Harry elé állt, hogy fizikailag akadályozza meg a táncban.
– Menjen arrébb! – lökte el az útból Harry, aztán folytatta a táncot, és sokkal magasabbra ugrott, mint ezelőtt. 
– Szörnyeteg – mondtam Giginek. – Minden kétséget kizáróan egy szörnyeteg.
Felvettem a számszeríjam és lazán tartottam a fogantyújánál.
Harry hosszú, drámai lépéseket tett a tánctéren – a kinyújtott lábai, a távolság, amit ilyen nagy kecsességgel és gyorsasággal tett meg lélegzetelállító volt, mint egy madár, ami röptében a víz felszínét simogatja. Látható erőfeszítés nélkül a levegőbe ugrott olyan gyorsan és magasra, hogy elállt a lélegzetem a látványtól, és véletlenül megnyomtam a számszeríj ravaszát, ami egy műanyag íjat lőtt egyenesen a hátába. Harry hangos csattanással landolt a földön.
Az egész stúdió elhalkult, és amíg Gigi rémült volt, Maurice elalélt.
Harry megdörzsölte a sérült térdét, majd felállt, és felém indult.
Felemeltem a kezeim.
– Baleset volt, esküszöm.
– Szándékosan csináltad, Tomlinson! Azóta fogod rám azt a szart, amióta megérkeztem.
– Csak próbáltam beleélni magam a szerepembe! – köptem dühösen, és a kezeimet a mellkasára tettem, de olyan volt, mintha egy falat próbálnék elmozdítani.
– Hülyeség! – Megragadta a vállam, és keményen a tükörnek lökött.
Gigi megpróbált kettőnk közé állni, de Harry egyszerűen megkerülte, és a földre hajított. Annyira megdöbbentem, hogy egy pillanatra csak feküdtem ott, és ő megütött. Keményen. Olyan érzés volt, mintha rám esett volna egy tégla. Elkaptam a csuklóját és próbáltam megállítani, de nem adta fel ilyen könnyen. Kiszabadult és ütni kezdett. Éreztem, ahogy a döbbenetem lassan eltűnik, és helyét a feltörő düh veszi át. Átfordítottam magunkat, hogy ő kerüljön alulra, aztán a testsúlyommal a mellkasára nehezedtem, a karjait pedig lefogtam. 

– Mi a franc bajod van, Harry? – lélegeztem az egyre vörösödő arcába. – Teljesen elment az eszed?
Kapálózni kezdett, és vadul próbált kiszabadulni. A combjaimat erősen a bordái köré szorítottam, és végre megállt. Lihegve bámultunk egymásra. Aztán a csuklója valahogy kiszabadult a szorításomból, és újra felém mozdult. Az alkaromat a nyakára nyomtam, miközben a földön kapálóztunk. Aztán hirtelen éles karcolást éreztem az oldalamnál. Véreztem, és a pólóm elszakadt.
A vér látványa elég bátorságot adott Maurice-nak, hogy beavatkozzon, és Harry tudomására hozza, hogy túl messzire ment.
– Nem akartam…
Maurice védelmezőn körém fonta a karjait.
– Hogy merészelsz kezet emelni egy másik táncosra?
Miközben a vérfolt egyre nagyobb lett a ruhámon, Gigi az elsősegélykészletért szaladt.
– Nem tudom, hogyan… – nézett le Harry a kezére.
– A karkötőd – mondta Gigi. – A kapcsa megvágta őt.
Ez még jobban felháborította Maurice-t, aki már így is pengeélen táncolt, ami az idegeit illeti.
– A stúdióban tilos ékszert viselni!
– Sosem veszem le. – Harry a térdére támaszkodott, aztán felállt. Megvizsgálta a karkötőt, hogy a kapocs nem tört-e el. Azonnal felismertem. Az a bőr karkötő volt, amit én adtam neki még az iskolában. Hogy lehetséges, hogy még mindig megvan neki, mindazok után?
Amikor bekötötték a sebem, Maurice megcsókolta az arcom, és Harry felé sem nézett, miközben elhagyta a termet. Gigi utána rohant, és kétségbeesetten próbálta arról biztosítani, hogy ez többé nem fordul elő. Fenyegető pillantást vetett ránk. Tudtam, hogy ha nem szedjük össze magunkat, legközelebb egy igazi számszeríjjal állít majd be. Harry egy cipzáros pulcsit vett fel a meztelen felsőtestére, és a pólóját a táskájába gyűrte. Én levettem a véres, széttépett pólómat, aztán a kukába hajítottam.
– Majd veszek neked egy másikat – mondta anélkül, hogy rám nézne.
Nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam a karkötőjét, felidézve a szavakat, amiket Maurice-nak mondott: „Sosem veszem le.”
Kivette az iPodját a táskájából, és kibogozta a fejhallgatót. Ezúttal finoman fogtam meg a csuklóját, bár még mindig vörös volt amiatt, hogy durván megragadtam.
– Harry…
A szomorú tekintete végre felemelkedett, hogy találkozzon az enyémmel:
– Louis…
Aztán meghallottam Jeremy vagy Jeffrey kisfiús csiripelését:
– Mehetünk, Louis?
Harry hátrált tőlem egy lépést.
– Ó, te jó ég! – mondta a szőke fiú, amikor meglátta a kötést a bordáim felett. – Mi történt?
– Semmi. Csak egy kis baleset.
– Nagyon fáj? – kérdezte, miközben a kezét a kötésre simította. Tudtam, hogy ez az amerikai fiú Nebraskából, vagy isten tudja, honnan, csak segítőkész akart lenni, de nem volt türelmem a lovagi udvariassági kísérletére, főleg akkor nem, amikor próbáltam egy normális beszélgetést folytatni Harryvel.
– Ne aggódj – mondta Jeffrey, és a keze hirtelen a fenekemen kötött ki. – Ma este majd megpuszilom, hogy meggyógyuljon… Menjünk.
Harry gyorsan bedugta a fülhallgatóját, aztán gyakorolni kezdte az ugrásokat és forgásokat, minden földre érkezésnél fájdalmasan összerezzenve. Nem volt szüksége már gyakorlásra, sokkal inkább arra, hogy pihenjen.
– Harry – kiáltottam. – Menj haza! Egész nap itt voltál, és ez nem tesz jót a térdednek. A testednek szüksége van egy kis szünetre.
De ő csak felhangosította az iPodját, és üresen bámult rám a tükörből, miközben tovább kínozta a fáradt testét.
Nem tehettem semmit azon kívül, hogy egyedül hagyhattam Harryt a fájdalommal.