I. felvonás 2. fejezet

Sziasztok! Itt is van a második rész :) Ahogy láthatjátok, a történet felváltva játszódik a jelenben Louis, a múltban Harry szemszögéből. Ez egy jó darabig így lesz, míg végül a jelenben fogunk maradni. Nagyon örülök, hogy már az első rész felkeltette az érdeklődéseteket, és kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni ehhez :) Többen írtátok, hogy szeretitek a balettet - nektek biztos jó hír, hogy kicsit a tánc részében is elmerülünk majd a sztoriban. Jó olvasást! 

Harry / Múlt

Későn kezdtem a Royal Ballet iskolát. A legtöbb diák már tizenegy éves kora óta ott volt, de én csak tizenöt éves koromban kerültem oda. Ezért volt az, hogy mindenki ismert mindenkit, amíg én senkit sem.
Csak szórakozásból táncoltam. Anyám barátnője egy kis táncstúdiót üzemeltetett a pékség hátsó részében, és egy nap véletlenül arra sétáltam, amikor a vécét kerestem. Először csak viccből csatlakoztam, de aztán rájöttem, hogy tetszenek az ugrások és forgások.
Amikor a tanárom, Mrs. Prichard felvetette, hogy menjek el egy meghallgatásra a Royal Ballet iskolájába, azt hittem, elment az esze. Anya azt mondta, tartozom magamnak annyival, hogy megpróbáljam, és végül arra jutottam, hogy miért ne? Legalább kirándulok egyet Londonban.
Nem tudtam elhinni, hogy tényleg felvettek. A felvételi papírom egy hosszú listát tartalmazott arról, hogy milyen technikai problémáim vannak, de dicsérte a megjelenésem, a magasan ívelt lábfejem, a hosszú lábaim és az Achilles-ínam hajlékonyságát. Azt mondták, tökéletesen átélem a zenét, és tükrözöm az érzelmeket tánc közben. Nem tudtam, pontosan mire gondolnak, de úgy sejtettem, hogy ez egy jó dolog.
Nagyon izgatottnak kellett volna lennem, hogy ilyen nagy presztízsű iskolába kerültem – ami kívülről egyenesen egy palotának tűnt –, de leginkább félelmet éreztem. Még sosem éltem az otthonomtól távol, és már Cheshire-ben is meggyűlt a bajom azzal, hogy barátokat szerezzek.
A szobatársam egy magas, vörös hajú fiú volt, aki egy szóra sem méltatott. A legjobb haverjával kellett volna összeköltöznie, de a váratlan érkezésem fenekestül felforgatta a terveiket. A cuccai az egész szekrényt elfoglalták, így nekem az ágyam alá kellett pakolnom.
Amint letelepedtem a szobámban, elkezdtem készülődni az első táncórámra. Fekete harisnyát és fehér bodyt választottam, mert az iskolai szórólapban szereplő fiú is ezt viselte. Otthon, Mrs. Prichard termében bármint felvehettem, amit csak akartam – túlméretezett pulóvert, tornanadrágot –, ő nem bánta. De az RBS-nél sok szabály volt. Rendezetten kellett kinéznem, meg volt szabva az étkezési tervben, hogy mit ehetek, és még az is, hogy mikor kell aludni mennem.
Korán érkeztem meg a terembe, és máris egy nyomoréknak éreztem magam. Senki sem öltözött úgy, mint a prospektusban; futónadrágot, pólót, és néhányan rövidnadrágot viseltek. Csak egy tizenegy éves diák viselte a fekete harisnyát és a fehér bodyt. Azon gondolkodtam, hogy lenne-e időm gyorsan átöltözni, de a tanár abban a pillanatban sétált be, amikor elindultam volna. A neve Madame Lesauvage, és igazán impozáns alak volt: magas, vékony, fekete hajjal és a halántékánál ősz szálakkal, melyek a pókhálóra emlékeztettek. Több, mint egy évtized eltelt, mióta balerinaként színpadra lépett, de úgy nézett ki, mintha még most is képes lenne lepipálni az összeset. Arra gondoltam, talán szerzek nála némi jó pontot az öltözékemmel, de ő csak a hajamat vette észre.
– Túl hosszú. – Aztán lenézett a kezemre, és észrevette a barátság karkötőket, amelyek a csuklómat díszítették: – Vágja le őket!
Az órát korlát gyakorlatokkal kezdtük. A lányok megszerezték a legjobb helyeket, nekem pedig sikerült elhelyezkednem valahol középtájon egy nyúlánk, erős bradfordi akcentussal rendelkező fiú, és barátja mögé, aki komoly, barna szemekkel figyelt. Már a nyugodt viselkedéséből meg tudtam állapítani, hogy ő az osztály legjobb férfi táncosa. A lábunk hangos suhogással végigcsúszott a vinyl padlón, miközben a másodikról a negyedikre, a negyedikről pedig az ötödik pozícióra váltottunk. Csak néhány perce kezdődött az óra, amikor a Madame megállás nélkül javítgatott: „Harry, az állat fel!” „Harry, a vállai!” „Harry, figyeljen a karjaira!”
Úgy tűnt, mintha én lettem volna az egyetlen személy a stúdióban. Mindent kijavítottam, amit mondott, de olyan volt, mintha a testem nem működne együtt, bármennyire is próbálkoztam. Amikor felemeltem az állam, a vállam előre esett, amikor felemeltem a karom, az állam lecsúszott.
Éreztem, hogy mindenki engem néz. Valószínűleg az járt a fejükben, hogy mit keresek ott. Nekem is ez járt a fejemben. Tudtam, hogy le vagyok maradva hozzájuk képest, de nem gondoltam, hogy ennyire. Semmit sem tudtam pontosan véghezvinni. Amikor a Madame mellém lépett, hogy ezredszer is kijavítsa a tartásom, a szemeim könnyekkel teltek meg. El akartam onnan menni. A szobámba akartam futni, és soha többé be nem tenni a lábam a táncórára.
De amint elterveztem a menekülésem, egy fiú viharzott be a terem ajtaján, akinek a haja puha tollakra emlékeztettek. Adidas melegítőt viselt, egy cigi volt a füle mögött, és kétségbeesetten bocsánatért kiabált francia nyelven:
– Je suis vraiment désolé! – a földre dobta a hátizsákját, és az ujjait összefonta a mellkasa előtt, mintha imádkozna: – Je m'excuse très humblement, Madame!
– Óra után beszélünk.
– Basszus – dünnyögte a fiú az orra alatt.
Miközben elindult, hogy elhelyezkedjen a korlát mellett, megállt előttem, és elvigyorodott a ruhámon. Aztán felém nyújtotta a kezét:
– Tomlinson.
Kezet fogtam vele.
– Harry. Úgy értem, Styles.
– A helyemen állsz, Styles.
A vállam felett hátranéztem, hogy van-e még hely, amikor a fiú hirtelen megragadta két oldalt a derekam, mintha a női partnere lennék egy pas de deux közben, és a sarokban lévő helyre vitt. A lányok kuncogásban törtek ki.
– Elég legyen! – csapta össze a tenyerét a Madame, hogy csendre intse az osztályt.
A fiú rám kacsintott, aztán visszament a helyére, a nyúlánk mögé. Céklavörössé váltam. Még mindig éreztem a kezeit a derekamon.
Madame Lesauvage végre abbahagyta a folytonos kijavítgatásom. Túl elfoglalt volt azzal, hogy a Tomlinson fiút fegyelmezze:
„Louis, csönd!” „Összpontosítson, Louis!” „Nem fogom még egyszer mondani, Louis!”
Az óra után a fiú hosszú előadást volt kénytelen végighallgatni arról, hogy miért tűrhetetlen, ha késik a foglalkozásról, és beszélget közben. Az öltözőben megállás nélkül tovább beszélgetett a nyúlánk fiúval, akiről mint megtudtam, Zaynnek hívják. Amikor elkészültek, együtt léptek le. Felöltöztem, és egy darabig még ücsörögtem az öltözőben. Ebédszünet következett, de nem volt senki, akihez odaülhettem volna, tehát az volt a tervem, hogy az utolsó másodpercekig várok, és csak utána indulok el ételért, aztán majd gyorsan megeszem, mielőtt megszólal a csengő.
Amikor kiléptem az öltözőből, Tomlinson a folyosó falának támaszkodott.
– Várj! – Körülnéztem, mert nem hittem, hogy hozzám beszélt. – Igen, te, Styles.
Lassan közelítettem meg, és úgy kapaszkodtam a hátizsákomba, mint egy ejtőernyős. A fiú alattomos mosollyal és csillogó, kék szemekkel nézett a vastag, sötétszőke szempillái alól. Nem tudtam eldönteni, hogy barátságos-e, vagy csak viccelődik. – Új vagy itt. – Bólintottam. – Hol van a szállásod?
– A Farkasházban a Bárók Udvarában.
– Ahol az ötödik évfolyamosok vannak – nézett rám összevont szemöldökkel.
– Ötödik évfolyamos vagyok.
– Gyere velem!
Átmentünk a Jebsen-házba, ahol az ő szobája volt. Az idősebb diákok mind itt kaptak szállást, és nem értettem, ő hogy kerülhetett ide, amikor ugyanarra az évfolyamra jártunk. Teljesen lenyűgözött. A zene hangosan üvöltött a falakon keresztül is, és mindennek mosatlan szennyes és fűszaga volt. Tizenhét éves fiúk sétáltak el mellettünk a folyosón a legtökéletesebb testtel, amiket valaha láttam a való életben. A bőrük még nedvesen csillogott a vízcseppektől, miközben csak egy törölköző volt a derekukra tekerve.
Louis érdeklődve méregetett:
– Tetszik, amit látsz, Styles? – Elszörnyedve kaptam a pillantásom gyorsan a földre. – Itt a szobám – jelentette ki, és megállt egy ajtó előtt.
Louis szobája hasonlított az enyémhez, de nagyobb volt, egy erkélyablakkal, ami előtt állt egy fa. A leveleken átszűrődő világosság ködös, zöld fényt adott a szobának. Az ágy felső része az övé volt, a falra tucatnyi férfi táncos képe volt felragasztva. Volt egy programfüzete és egy jegye a Royal Ballet nemrégiben játszott Szentivánéji Álom produkciójára.
– Ez a kedvenc balettelőadásom – mondta, aztán felugrott az ágyra. Felmásztam mellé én is.
– Eddig azt hittem, hogy az egy színdarab.
– Balett is. 1962-ben koreografálta Balachine. Neked mi a kedvenced?
Megvontam a vállam.
– Nincs ilyen. Sosem voltam még balettelőadáson.
Louis hitetlenkedve bámult rám:
– Harry! Felvettek a világ legjobb balett iskolájába, és még sosem jártál előadáson? – Szégyenkezve szorítottam egy párnát a mellkasomhoz. – Kedvenc táncosod legalább van?
Megráztam a fejem. Louis nem tudta elhinni. A falán lévő összes képre rámutatott, és elmondta, ki kicsoda, melyiküket látta már élőben táncolni, és kinek az előadására akar még elmenni. Egy fekete-fehér fotóra böktem az ujjammal, amin egy férfi táncos éppen egy Cabriolét csinált.
– Ő kicsoda?
Louis eltátotta a száját:
– Nijinsky! Ó, Istenem, hogy lehet, hogy nem tudod?
– Talán egy nap majd láthatom táncolni.
– Hatvan éve halott.
– Ó.
– Ő a kedvencem – mutatott Louis egy másik fotóra, amit nem olyan régen vághatott ki egy magazinból. – Hatszor láttam már táncolni. – A képen látható férfi komoran nézett, a karjait keresztbe tette, és egy sötét öltönyben állt, mögötte a Párizsi Opera Balett intézete. – Alexander Beauchamp. Most már nem táncol, de elképesztő volt. Öt évesen jártam az első balettelőadásomon, amikor először láttam őt a Giselle-ben.
Ismerősnek tűnt. Emlékeztem rá az iskola szórólapjából.
– Nem itt tanít?
Louis elvigyorodott.
– Nem, de vendég koreográfus. Ő koreografálja a téli műsort. A Szentivánéji Álmot fogjuk előadni, el tudod ezt hinni? Nagyon szeretném megkapni Demetrius szerepét – sóhajtott fel vágyakozva. – Hé, te lehetnél Lysander!
Újra végignéztem az összes híres táncos fotóin és hibátlan tartásán.
– Kétlem, hogy egyáltalán részt vehetek majd benne. Madame Lesauvage óráját is alig éltem túl.
Louis átkaroltam a vállam.
– Csak egy kicsit többet kell gyakorolnod. Segítek a technika elsajátításában. Ha felvettek ebbe az iskolába, az azt jelenti, hogy különleges vagy. Elég jó, hogy itt legyél. Nem, még a jobbnál is több. Ha mindenféle előképzettség nélkül bejutottál, akkor biztosan egy csodálatos tehetség vagy.
Nem hittem neki, de a szavai jót tettek az önbizalmamnak. Az ebédidőm majdnem véget ért, és el kellett indulnom a következő órámra, aztán vissza a szobámba. Louis és én összehasonlítottuk az órarendjeinket. A nap hátralévő részében nem volt több foglalkozásunk együtt. Felkaptam a hátizsákom.
– Holnap találkozunk.
Ahogy az ajtó felé indultam, Louis leugrott az ágyról és megállított:
– Várj! – nézett rám beharapott ajakkal: – Beköltözhetnél ide, velem.
– De hát van szobatársad.
– Zayn sosem alszik itt. Mindig a barátnője, Gigi szobájában marad.
– Az megengedett?
– Persze, hogy nem! – nevetett Louis.
Bármelyik diák ölni tudott volna egy olyan szobáért, mint Louis-é. Nem értettem, miért akar osztozkodni rajta.
– Nem szereted, ha tiéd az egész?
– Szeretem – mondta, miközben megigazította a hajam a homlokomnál. – De nem bánnám, ha lenne társaságom.

Képtelenségnek tűnt koncentrálni az óráimon. Megállás nélkül Louis-ra gondoltam, mert túl izgatott voltam amiatt, hogy hozzá költözhetek. Fogalmam sem volt, hogy miért akar a barátom lenni, amikor már ott volt neki Zayn és az összes idősebb fiú, de hálás voltam. Lehet, hogy csak megsajnált, mert nem ismertem senkit, és még a technikám is szörnyű volt. Akárhogy is, ez nagyon kedves volt tőle.
Amikor az utolsó órámnak is vége lett, a szobámba mentem, becsomagoltam a ruháimat, de néhány dolgot hátrahagytam. Louis azt tanácsolta nekem, hogy ne vigyem át az összes cuccomat, mert úgy kell tűnnie, mintha a kijelölt szobában élnék. A szobatársam éppen a háziját írta, és azon kívül, hogy ideges lett a kis zajtól, amit a pakolással csaptam, még csak felém sem pillantott, amikor távoztam.
Amint lement a nap, kilopóztam és dübörgő szívvel futottam át a kollégium udvarán a Jebsen-házba. Félénken bólintottam az idősebb fiúk felé, aztán kopogtam Louis ajtaján. Azonnal kinyitotta.
– Lysander!
– Demetrius! 
Ahogy Louis ígérte, Zayn a barátnőjével maradt azon az éjszakán. Még egy kis helyet is csinált nekem a szekrényben, ahová berakhattam a cuccaimat. 

Párolt zöldséget és csirkemellet kellett volna ennünk vacsorára az étkezőben, de helyette Louis rendelt nekünk pizzát, amit mohón fogyasztottunk el, miközben egész este videojátékoztunk, még a takarodó után is. Csupán egyetlen napja voltam az iskolában, és máris megszegtem a házirend felét.
Teli hassal, boldogan az új barátságunktól megkértem Louis-t, hogy segítsen a helyes balett-technika elsajátításában. A ablakpárkányt használtuk korlátnak. Louis kezei határozottak és parancsolóak voltak, de Madame Lesauvege-éval ellentétben, néha a pólóm alá csúsztak. Beállította a vállam és a csípőmet, miközben grand plié-t csináltam az ötödik pozícióból kiindulva. Amint ráéreztem, ő elengedett, és azon kaptam magam, hogy okkal követek el hibákat, hogy a kezei újra rajtam legyenek.

– Harry – kuncogott rajtam. – Állandóan hátratolod a csípőd! Hagyd abba! – mögém lépett, két kézzel megfogta a derekam, és magához húzott, miközben együtt mozogtunk fel és le, fel és le. Amikor végeztünk, Louis alaposan végigmért, végighúzva az ujját a gerincem vonalán. – Táncos tested van – mondta végül. – Nekem tízszer keményebben kell dolgoznom a technikám mellett, mert hosszabb a felsőtestem. De te tökéletesen arányos vagy, Harold.
Tudtam, hogy csak táncosként dicsér, de jó érzés volt tőle szép dolgokat hallani a testemről. Teljesen felvillanyozódtam tőle.
– Tökéletes a technikád! – mondtam, mert én is bókolni akartam neki.
Louis rám kacsintott.
– Tudom.
Amikor elálmosodtunk, Louis az ágy felé fordult.
– Hol akarsz lenni?
– Azt hiszem, inkább felül.
– Nos, rendben – vigyorodott el. Levetkőzött alsóneműig, aztán levetette magát az ágyra. – Hajrá.
Felmásztam a kis falétrán, és a takaró alatt öltöztem át, hogy ne láthasson. Louis-nak olyan szép napbarnított, tónusos teste volt. Az enyém sápadt, és a derekamnál még mindig volt egy kis babaháj. Attól is tartottam, hogy esetleg merevedésem lesz előtte.
Amikor elnyúltam a matracon, a kezem lelógott az ágy oldalánál, és Louis felnyúlt, hogy elkapja.
– Jó éjt, Lysander.
– Jó éjt, Demetrius.