II. felvonás 17. fejezet

Sziasztok! A mai egy feszültségekkel teli rész, de picit felcsillan majd a remény is ;)

Louis / Jelen

Már csak néhány hét volt hátra a főpróbáig, és a feszültség nagyobb volt, mint valaha. Harry jelenléte a társulatnál példátlan figyelmet vonzott a produkcióra. A jegyek másodpercek alatt elfogytak. A vendégek listáján a hírességek és nemesek száma a királyi esküvő meghívottjaival vetekedett. Annyira rettegtem, hogy elcseszem, hogy éjjelente rémálmom volt arról, hogy elesek a színpadon. A próbák az életemmé váltak. Amikor nem Gigivel és a társulat többi tagjával próbáltam, akkor is bent maradtam esténként, hogy tökéletesítsem a szólóimat. Bár meg kell mondjam, nem volt könnyű a munkára koncentrálni, amikor minden ötödik percben megjelent valaki, hogy Harryről panaszkodjon.
Niall dühös volt, amiért Harry a háta mögött adott kottákat az oboásnak. Zayn még mindig keserű volt amiatt, hogy elveszítette a szólóját. Liam kiakadt, amiért Harry megtagadta, hogy az ő arcát használják a programfüzet borítóján, és helyette egy absztrakt festményt javasolt. Maurice pedig a háború foglyává vált.
Még a lányok is a plafonon voltak. Harry mindkettőjük szólóját több helyen megváltoztatta, és elvárta, hogy egy szokatlan ütemterv szerint próbáljanak, ami azt jelentette, hogy nem volt megállás. A kíméletlen partnerpróbák közben próbáltak pihenni, és minden reggel úgy néztek ki, mint a szellemek: sápadt, felpuffadt arc, a szemük alatt hatalmas karikákkal. Mint két döglött hattyú.
Fogalmam sincs, nekem hogy sikerült elkerülnöm a haragját, tekintve, hogy utáltuk egymást, de valahogy komolyabb incidens nélkül megúsztam. Harry a sötét fürtjei mögül figyelt, a zöld szemeivel követett végig a táncteremben. Felkészültem, hogy majd beszól a technikám miatt, de semmi ilyesmi nem történt. Néha még meg is dicsért.
– Nem olyan rossz, Louis.
– Baszd meg!
Ennek ellenére nehéz volt száz százalékosan a munkára koncentrálnom, ahogy érkezett a panaszáradat. Főleg, amikor Liam próba előtt betört az öltözőmbe, hogy közvetlenül nekem panaszkodjon.
Éppen az elnyűtt tánccipőimet vettem fel, amikor vörös fejjel belépett.
– Ennek véget kell vetni! – Felkapott egy üveg vizet az öltözködőasztalról, és mielőtt a szájához érhetett volna, egy adag a földön landolt az átlátszó folyadékból. Elkezdett fel-alá járkálni, túl dühösen ahhoz, hogy a rossz lábával foglalkozzon. – A produkció összes lehetséges aspektusát megváltoztatta. Most pedig megtagadja, hogy interjúkat készítsenek vele a népszerűsítés érdekében! Előjegyeztettem őt a Reggeli Show-ba. A Tv-be, Louis! Ez egy hatalmas lehetőség lenne nekünk!
– Ez az a rész, ahol azt kell mondjam, hogy én megmondtam, vagy…
Remegett, annyira ideges volt. Soha nem láttam még ennyire dühösnek egy olyan tartózkodó embert, mint Liam. A higgadtságával és könnyed bájával ő volt maga a balett megtestesítője, függetlenül attól, hogy mennyire keményen dolgozott. Mindig sikerült elrejtenie az emberfeletti erőfeszítéseit ahhoz, hogy megtartsa az egyensúlyt. Harry megfosztotta a maradék nyugalmától és előzékenységétől is.
– Közbelépést tervezek.
– Ő nem egy drogfüggő, Liam, csak egy fasz.
– Mindenki beleegyezett, hogy részt vesz rajta, még a lányok is, pedig tudod, hogy mennyire rajonganak érte.
– Harry nem fog elmenni – mondtam, miközben a fáradt arcképemet bámultam a tükörben. – Mindannyian megpróbáltunk beszélni vele. Semmi sem működött.
– Külön próbáltunk beszélni vele. Ha az egész társulat összejön egy teremben, nem lesz más választása, mint meghátrálni. Az erő a közösségben rejlik.
Be kell valljam, hogy Harry nyilvános ostorozásának ötlete valamiféle elégedettséggel töltött el. Máris elképzeltem az arckifejezését, amikor egy egész terem mondd neki nemet.
– Benne vagy? – kérdezte Liam. – Nem fog működni nélküled. Szükségem van a támogatásodra.
– Benne vagyok.
Miközben a táncterem felé tartottam, megnéztem a mobilom. Hat nem fogadott hívásom volt Jeffreytől. Már hetek óta nem beszéltem vele, pedig szerettem volna látni, de mire hazaértem egy fárasztó próba után, már nem volt kedvem semmihez. Ez normális – mondogattam magamnak. Nem sok idő volt már az előadásig, ezért mi van, ha az estéket is a stúdióban akarom tölteni? Mi van, ha inkább próbálok ahelyett, hogy találkoznék a barátommal?
Visszaraktam a telefont a táskámba.
Az első felvonásban helyet kapó szólóm az én szemszögemből talán a balett és a karrierem legfontosabb része. Még ha nem is rontok, még ha jól is sikerül, ez nem változtat a tényen, hogy mindenki Harry miatt van ott, nem miattam. Kétszer olyan jónak kell lennem, hogy észrevegyenek. Ebben a munkában sosem volt garancia. Talán sosem lesz második lehetőségem, hogy eltáncoljam Siegfried herceg ikonikus szólóját, tehát most kell nyomot hagynom a nézőkben. Tökéletesnek kell lennem.
Amikor Maurice egy extra próbát iktatott be velem az auditóriumba, örültem neki. Minél többet dolgozom vele, annál jobb lesz a végeredmény.
A hideg, kopott színpadon nyújtottam, aztán levettem a melegítőmet, hogy harisnyában és pólóban próbáljak. A reflektorok felettem fényesen és forrón világítottak. Nem láttam az üres nézőteret, aminek örültem, hiszen így el tudtam képzelni, hogy a közönségnek táncolok. Maurice a zenekari árokban volt, és adott néhány instrukciót a zongoristának. Amikor felmászott a színpadra, segítettem neki felállni.
– Köszönöm, Louis. – Leporolta magát, és megigazította a fodros, lila inge nyakát, amit elől egy szalag tartott össze, mintha egyenesen a középkorból érkezett volna. Mindig úgy festett, mintha jelmez lenne rajta. Ha így öltözött fel a próbákra, el sem tudtam képzelni, mi lesz rajta az előadáson.
– Remekül fest ma, Maurice.
– Ó, te – igazgatta meg a fehér haját.
Az uszkárja, Bijou a bokámnál körözött, ezért felvettem, és megpusziltam az orrát.
– És te? Táncolsz velem?
Fészkelődni kezdett, ezért leraktam a földre, és néztem, ahogy eltűnik oldalt a függöny mögött.
Megálltam a színpad közepén, a karjaimat a fejem fölé emelve. Ahogy elkezdődött a zene, én is elkezdtem mozogni a színpadon, de Maurice azonnal megállított. Nem kijavítani akart, hanem variálni egy kicsit a koreográfián.
Nem bántam, hogy változtatunk, de frusztrált a tudat, hogy olyan közel van a bemutató estéje. Tökéletesíteni akartam az eddig tanultakat, nem új mozgásokat betanulni. És nem csak egyetlen, hanem nagyon sok helyen változtattunk. Maurice mögém állt, és tükrözte a tempót és átmeneteket. Összezavarodva néztem rá, de kerülte a tekintetem. Általában nagyon vidám volt, de most túlságosan komolynak tűnt. Hiányoztak a játékos ugratások, a dicséretek és a vicces svájci Maurice, akit nagyon megszerettem az elmúlt hónapokban.
Figyeltem a tanácsaira és táncoltam. Próbáltam harcolni a berögződések ellen, amik az előzőleg megtanult koreográfiát sugallták. Olyan volt, mintha a viharos szél ellen küzdenék.
Újra és újra megismételtem a szólót, de nem sikerült megbarátkoznom az új koreográfiával. Az egész egy rémálom volt! Lehajoltam a térdemre és frusztráltan felnyögtem. A testem nem tudott összekapcsolódni a zenével. Elvesztem a koreográfiában, ráadásul a számolás is teljesen más volt. Már nem a zenére táncoltam, hanem benne.
A gerincemen hideg borzongás futott végig. A nézőtér vége felé pillantottam, ahonnan egy karcsú árnyék figyelt engem.
Hamar befejeztem a próbát, a szívem bosszúval fűtve dübörgött. Maurice védekezően maga elé emelte a kezeit, mert tudta, hogy tudom, de túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy bevallja.
Amikor végeztem, nem maradtam, hogy kedélyesen cseverésszek Maurice-szal, és nem mondtam köszönetet a zongoristának sem. Sőt, még a melegítőnadrágom sem vettem fel, hanem egyenesen a táncterembe mentem, hogy megkeressem Harryt.
A helyiségben félhomály volt, mert a lámpák fele világított csupán. Harry nem próbált, hanem rám várt.
Fehérbe öltözött – fehér harisnyába, fehér atlétába, és a laza, hullámos tincsei művészien elrendeződtek a porcelán vállain. Ártatlanul végigsimította a kezét a korláton. Ha nem tudtam volna jobban, azt hittem volna, hogy egy angyal. Nem volt fáradt vagy izzadt, valószínűleg azért, mert az elmúlt órát azzal töltötte, hogy engem nézett az auditóriumban.
– Talán azt gondolod, hogy ez vicces? – töröltem le a verítéket a szemöldökömről. – Szórakoztató baszakodni a szólómmal? A karrieremmel?
Összefonta a karjait maga előtt, és elismerően végignézett a testemen.
– Jól nézel ki, amikor a koreográfiámat táncolod.
Közelebb léptem hozzá, a cipőm talpa nyikorgott a vinyl padlón.
– Már csak néhány hét van a főpróbáig.
– Na és? – vont vállat merev tekintettel.
– Nincs időm a játékaidra! Már eleget aggódtam amiatt, hogy a táncom tökéletes legyen, és most aggódhatok amiatt, hogy még új koreográfiát is kell tanulnom. Nem vagyok olyan, mint te. Nem vagyok egy világhírű csoda! Azonnal elveszíthetek mindent, amiért eddig dolgoztam, mert százasával állnak sorban a táncosok, hogy átvegyék a helyem. Érted már, mekkora a nyomás rajtam?
Harry felemelte a fejét és elvigyorodott:
– Szeretem nézni, ahogy küzdesz.
Megütöttem. Keményen. A kezem piros foltot hagyott a sápadt arcán. Megmozdította az érzékeny állát, és elcsodálkozott a fájdalmon.
– Mondd meg Kenneth-nek és Maurice-nak, hogy a régi koreográfia marad. Ismerd be, hogy tévedtél.
– Nem tévedtem – nevetett Harry. – Úgy táncolod a szólódat, ahogy elterveztem, vagy teszek róla, hogy sehogy se táncolhass!
Emeltem a kezem, hogy megint behúzzak neki, de elkapta a csuklómat és egyetlen mozdulattal a hátam mögé csavarta a kezem, közben pedig a tükörnek lökött, ami azonnal megrepedt, és kettévágta a tükörképünket.
– Tudtam, hogy te fogsz a legkeményebben harcolni ellene, ezért hagytalak utoljára.
Amikor megpróbáltam kiszabadulni, egy erőset csavart a karomon, és felordítottam a fájdalomtól. Éreztem a gyors, forró lélegzetét a nyakamon, de a lágy nevetése azonnal visszarántott a csapdába esett helyzetembe.
– Csak mondd ki, hogy megcsinálod, Louis – kérte zihálva. – Mondd, hogy úgy fogod táncolni a szólódat, ahogy elterveztem, és elengedlek.
– Soha.
El kell törnie a karomat, ha azt akarja, hogy engedelmeskedjek neki! Teljes súlyommal nekidőltem, és a karom még jobban fájni kezdett. Amikor a testem az övéhez ért, Harry összerezzent.
Kemény volt.
Mindketten ledermedtünk, és egymás arcát néztük a tükörben. Még mindig erősen tartotta a karom, de egyébként teljesen mozdulatlan volt.
Életemben először teljesen kifogytam a szavakból. Izzadtság csorgott le a nyakamon, és gyűlt össze a kulcscsontom mélyedésében, amit végül a pamutpólóm szívott fel. Harry szívverése a hátamnál dübörgött, amikor lassan hátranéztem a vállam fölött lesütve a szemem. Láttam, hogy az ajkai elnyíltak, vörösen és nedvesen, mert éppen előtte nyalta meg őket. Lenézett a testünk közé, és még jobban nekem préselte magát. Megszédültem, amikor a kettőnk vékony harisnyáin keresztül megéreztem, hogy milyen nagy. 
A szabad kezével felnyúlt az arcomhoz, és a kézfejével végigsimított rajta, aztán az ujjai elkalandoztak a nyakamhoz. Nem ez volt az első alkalom, hogy így tartott. Nem tudtam, hogy fenyegetésnek vagy vonzódásnak könyveljem-e el, de hátrahajtottam a fejem, és doromboltam az érintésétől. Éreztem, ahogy a vágya még jobban növekszik, ezért kicsit szétnyitottam a lábaimat és nekidőltem. Elégedetten morgott, aztán elengedte a karom, hogy a kezeit a csípőmre csúsztassa.
Ez volt az én lehetőségem. Figyelmeztetés nélkül fordultam meg és nyomtam tükörhöz úgy, hogy szembe legyen velem. A csuklója finom csontjai azzal fenyegettek, hogy összeroppannak a markomban, mint a rózsaszálak. A pulzusa ijesztően gyorsan dübörgött az ujjaim alatt, ahogy még jobban szorítottam. 

A szeme elkerekedett a haragtól.
– Nem szereted elveszíteni az irányítást, igaz? – kérdeztem.
– Engedj el! – mondta nekem kipirult arccal.
– Nem engedlek sehová. – Teljesen komolyan gondoltam. Veszélyt jelentett rám nézve, ezért eldöntöttem, hogy addig marad ott, amíg ki nem találom, mihez kezdjek vele. A pillantásom a fehér bőrére és az arca művészien kifaragott éleire vándorolt. A fekete szempillái úgy mozogtak, mint a lepkék szárnyai, a zöld szemei alatta üvegesek és behódolóak voltak. A szája, azok a lehetetlenül telt ajkak voltak azok, amik elárulták a vágyát. Képtelenség volt elrejteni, hogy mire éheznek. Mintha pillanatokkal ezelőtt nem az járt volna az eszében, hogy megdugjon, Harry gúnyosan megjegyezte:
– Az én ötleteim sokkal jobbak, mint Maurice-é. Tudod, hogy így van. Táncold az én koreográfiámat!
– Csókolj meg.
Harry mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt.
– Megengeded, hogy változtassak a szólódon?
– Talán.
Ó, a legerősebbek, a legnagyobbak is elbukhatnak!
Egyetlen egyszer csókoltam meg Harryt, ami leginkább tinédzserek közti szemérmes csóknak számított, és mégis, az volt életem legerotikusabb élménye. A barátság és a vágy heves keveréke volt, ami elérte, hogy az utána következő csókjaim még csak a nyomába se érjenek. Hét évvel és jó pár kapcsolattal később rájöttem, hogy szerelmes voltam belé. Nem csak tinédzserkori rajongás volt, hanem valóságos érzés. Most megint szemtől szembe kerültem azzal a lehetetlen szerelemmel, de arra biztosan nem álltam készen, hogy újra feléledjen.
A hullámos fürtjei előre estek, és függönyt vontak az arca elé. Nem tudtam ellenállni, hogy az orrom közéjük fúrjam, miközben a lélegzete éles és egyenetlen volt az arcomon. Még előrébb hajoltam, és hagytam, hogy az alsó ajkam lágyan az övéhez érjen. Élesen beszívta a levegőt. Azonnal eleresztettem a csuklóját és a keskeny csípője köré fontam a karjaim. Szerettem volna a törött tükörhöz nyomni, és durva, büntető módon csókolni, elvégre még mindig mérges voltam, de nem tudtam vele durva lenni. Akármennyire is kegyetlen volt, egy nálam feljebbvaló erő azt suttogta, hogy tartsam őt, legyek vele gyengéd.
Meglepetésemre nem küzdött és nem kezdett kiabálni. Minden feszültség elhagyta a testét, és hagyta, hogy megtartsam. A szeme reménykedőn tágra nyílt, aztán megláttam benne az ártatlanságot. Ismét az én Harrym volt, az a fiú, akit még a veszekedésünk, és a kijevi út előtt ismertem. A fiú, aki összeszedte az összes bátorságát, és megcsókolt a tetőgerendákon.
– Az én csodálatos fiúm – dünnyögtem neki. – A kedvenc táncosom.
– Tényleg én vagyok a kedvenc táncosod? – kérdezte félénken mosolyogva.
A homlokomat az övéhez nyomtam.
– Ó, Harry, lélegzetelállító vagy, amikor táncolsz, amikor mosolyogsz, amikor nevetsz, amikor sírsz… még akkor is, amikor bántasz – nyeltem egy nagyot. – Te vagy az én kedvenc mindenem. Tökéletes vagy. Mindig az voltál – érintettem az orrom az arcához, de mielőtt megcsókolhattam volna, láttam, hogy könnyektől fénylik a szeme, és gyorsan el is fordította az arcát.
– Nem vagyok tökéletes.
– Harry? Harry? – kérdeztem óvatosan. – Mi a gond? – az ajkaimhoz emeltem a kezét. A teste hirtelen megmerevedett.
– Sajnálom. Nem tudom megtenni.
Ellépett tőlem és azonnal fázni kezdtem az izzadt ruháimban. Harry felkattintotta az összes lámpát, amik egy pillanatra teljesen elvakítottak, aztán a CD-lejátszóhoz lépett, és úgy tett, mintha láthatatlan lennék, mintha a beszélgetésünk sosem történt volna meg. A szívem összefacsarodott a fájdalomtól és dühtől. Teljesen megnyíltam előtte. Elmondtam neki mindent, amit még magamnak is alig akartam beismerni, erre hirtelen kizárt. Mit csináltam rosszul? Miért nem beszélt hozzám?
Teljes némaságban kiválasztotta a zenét, aztán amikor elindult a dal, és próbálni kezdett volna, végre észrevett.
– Egész éjszakára lefoglaltam a termet.
– Így szeretnéd közölni, hogy menjek a francba? – kérdeztem a kezeimet a csípőmre téve.
Várakozóan az ajtóra tekintett, mielőtt kecsesen belemerült egy pliébe.
A faliórára néztem. Éjfél is elmúlt már, és én nagyon fáradt voltam. Miközben Harry táncolt, körbenéztem a teremben, és megtaláltam a melegítőjét a földön. A fejem alá gyűrtem, miután lefeküdtem a padlóra.
Harry kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megállítottam:
– Nem megyek el.
– Egész éjjel itt leszek – felelte érzelemmentesen.
– Akkor én is maradok egész éjjel.
Felsóhajtott. A padló hideg és kemény volt, de Harry pulcsija puha. Az anyagába temettem az arcom és belélegeztem a finom illatot, míg ő táncolt. Orgona és réz és…
– Te a pulóverem szagolod?
– Nem!
Nem tudtam, hogy mit szeretnék jobban: rávenni, hogy beszéljen velem, vagy tovább nézni, ahogy táncol. Az utóbbinál maradtam, bár nem önszántamból. A mozdulatai hipnotizálóak, félelmet nem ismerőek voltak, teljesen átadta a testét, mintha nem is egy ember, hanem egy isten birtokolná azt. Tinédzser korunkban is művészi volt minden mozdulata, hiába volt szörnyű a technikája. Mindig volt egy mélyen eltemetett része, ami arra vágyott, hogy felszínre kerüljön. És most, hogy ehhez technika is társult, csodálatos lett.
Elaludtam, mielőtt végzett volna. Később hallottam, hogy lekapcsolta a villanyokat, mire csukott szemekkel megpróbáltam felülni, de megállított.
– Aludj tovább – húzott egy takarót fölém és óvatosan egy valódi párnát csúsztatott a fejem alá. Olyan gyakran aludt a teremben, hogy volt nála párna és takaró. Nem tudom, miért tett ez annyira szomorúvá, de így történt. Aztán ő is bemászott a takaró alá. A sötétben olyan nyugodtnak tűnt, és közben édesen aggódott a kényelmem miatt. A szemem hozzászokott a sötéthez, és az arca szép, árnyakkal teli síkjára meredtem.
Kérlek, csókolj meg – gondoltam. – Kérlek, kérlek, kérlek.
Felém mozdult, de nem csókolt meg. Helyette megbökte az oldalam:
– Aludj – ismételte.
A szemeim lecsukódtak, mire ő a hátamra simította a kezét. A gyomrom összeugrott. Lágyan simogatni kezdett, ugyanúgy, mint ahogy évekkel ezelőtt, amikor még túl félénkek voltunk, hogy bármi mást csináljunk. Az ujjai a nyakamnál kezdték, aztán lassú, körkörös mozdulatokkal haladtak végig a gerincem vonalán.
– Harry – nyöszörögtem.
Félálmomban még hallottam, ahogy azt mondta:
– Nem vagyok tökéletes, Louis, de te igen.

Az előző rész után megérdemeltük ezt a kis dörgölőzést és az együtt alvást, nem igaz? :)