II. felvonás 16. fejezet

Sziasztok! Nem is tudom, mit mondjak... inkább csak úgy essünk túl ezen a kijevi részen, oké?

Harry / Múlt

Kijevben teljes káosz uralkodott. A tiszt az útlevél ellenőrzésnél visszakérdezett, hogy biztos oda akarunk-e menni. Beauchamp biztosította, hogy igen. A forradalom végére érkeztünk meg, miután a tüntetők összecsaptak a rendőrséggel a Függetlenség terén. Graffitik, lemálló falak és szemét mindenhol, amerre csak jártunk. A betonfalak feketék a tűztől, és újságpapírok, szétszakadt forradalmi zászlók az utcán. Még mindig rendőrség és katonaság mindenfelé, gázmaszkokkal felszerelkezve, és a tüntetők a téren kiabáltak. Hiába ért véget a legrosszabb rész, az erőszak még mindig a levegőben lógott, mint a sűrű köd. Félnem kellett volna ettől a helytől, de örültem neki. Minden szörnyűsége és a sebei elfeledtették a sajátjaimat.
A taxi ablakán kibámulva megnéztem néhány érdekesebb graffitit – egy sprayvel festett Guy Fawkes maszkot, egy rajzfilm bikát, aminek a fejénél egy szövegbuborék volt: „Bassza meg Putyin”. De leginkább csak a telefonomat bámultam.
Beauchamp figyelt engem. Szerette, amikor a morcos tinédzsert játszottam, és tettetett bosszankodással oktathatott ki: „Harry, kérlek, rakd el azt!” Aztán elvette a mobilom. „Egyenesen ülj. Néha azért mosolyogj is!”
Tíz percre voltunk az apartmantól, de a forgalom miatt nem haladtunk. Beauchamp ukránul beszélgetett a sofőrrel, és észrevettem, hogy a „syn” szó többször is elhangzott.
– Mit jelent a „syn”? – kérdeztem.
Beauchamp hátradőlt, és suttogva felelt, miközben a tenyerét a térdemre tette:
– Gyerek. Azt hiszi, a fiam vagy.
Kora este értünk be a város központjába, ahol a lakása volt. Az apartmant nagy ablakok és tágas tér jellemezte, de a kinti utcakép teljesen lehangolóvá tette. Ellentétben a párizsi egyszobás lakással, itt két háló volt. Rögtön berohantam a kisebbikbe, ahol a falakat babakékre festették, és a sarokban volt egy kis fenyőasztal. Talán hagyja, hogy itt aludjak – gondoltam magamban. De éppen amikor leültem volna az ágyra, szólt nekem, hogy kövessem. A táskámat lerakta a nagy hálóba, ahol majd együtt alszunk. Azt mondta, túl fáradt leszek a „szeretkezés” után, hogy átmenjek a másikba.
– Napközben ott lehetsz, ha szeretnéd. A kis asztalnál megírhatod a házidat, amíg én a stúdióban dolgozom.
Csalódottan bólintottam. Levettem a hátizsákom, és hagytam, hogy a padlóra essen, aztán elkezdtem megszabadulni a ruháimtól. Azonnal túl akartam rajta lenni. Ha vége lesz az elsőnek, talán az este hátralévő részében túl zsibbadt leszek, hogy bármit felfogjak abból, ami körülöttem történik.
Azon tűnődni, hogy Beauchamp vajon mit fog velem tenni, sokkal rosszabb volt, mint túlesni rajta.
– Alig várod, ugye? – kérdezte kuncogva. Nem válaszoltam semmit. – Vedd fel az öltönyöd. Az Operaházba megyünk, de… – megfogta a kezem, és a lábai közé húzta – nagyon sok időnk lesz még erre.
Visszarántottam a kezem.
Az öltönyöm teljesen összegyűrődött a táska alján, de gyorsan felöltöztem, és bár szarul festettem, egyáltalán nem érdekelt. Beauchamp megnézte a ruhám címkéjét.
– Muszáj lesz néhány normális ruhát szereznünk neked, Harry. Ez egy gyerek öltöny.
– Gyerek vagyok – feleltem halkan.

**

A Kijevi Operaház nem sokban különbözött a párizsitól. Az előteret márvány borította, arany és vörös díszítéssel. Kupola mennyezete volt, az égboltot idéző színes freskókkal és fentről lenéző angyalokkal.
Mindenki ismerte Beauchamp-t: a táncosok, a koreográfusok, és a legmódosabb támogatók is. A karcsúsított sötétkék öltönyében és ezüstszínű Hermes nyakkendőjében kitárta a karjait, és merészen, feltűnően lépett be, mire az egész terem tapsolni kezdett, és a hang úgy rohant végig az egész operaházban, mint a tenger hullámai. Mindannyian csodálói voltak a táncos karrierjének. Az egyik ilyen üzlettárs és unokatestvér páros volt Ivan és Evgenyij Zhuk. Később megtudtam, hogy bányászati iparmágnások, akik gyűlölték az átmeneti ukrán kormányt, és a tiltakozásokat államcsínynek tekintették. Széles vállú férfiak voltak horgos orral, egyforma vállalati öltönyben.
– Milliomosok? – suttogtam Beauchamp-nak.
– Milliárdosok.
Odajöttek hozzánk, és kezet fogtunk.
– Szerencsés fiú vagy – mondta Ivan. – Nagyon szerencsés. Alex a legcsodálatosabb táncos az egész világon.
Evgenyij fejezte be az unokatestvére gondolatait hasonlóan ritmusos beszédstílussal:
– A Zhukok sosem voltak a művészet támogatói, egészen addig az estig, amíg nem láttuk Alexet táncolni Párizsban. Annyira megindító volt.
Bólintottam, mintha egyetértettem volna, bár sosem láttam Beauchamp-t táncolni. Egyszer megpróbáltam régi felvételeket keresni róla a neten, de nem tudtam megbirkózni vele. Utáltam, hogy olyan nagyszerű táncos volt. Utáltam, hogy az egész világ szerette, amikor én csak egyetlen ember szeretetére vágytam, de nem kaphattam meg.
Amennyire kibírhatatlan volt számomra hallgatni, hogy mindenki dicséri és ódákat zeng róla, azért örültem, hogy nyilvános helyen vagyunk a lakása helyett. A rajongói és kollégái között nem mert megérinteni vagy bármi illetlent tenni velem. Szinte már úgy éreztem, hogy szabad vagyok.
A bárhoz mentem, és rendeltem egy italt. A korhatár 18 év volt, de a bártender nem foglalkozott vele, és szó nélkül kiszolgált. Ez egy olyan ország volt, ami inkább iránymutatásnak használta a korhatárokat. Vodkát kértem tisztán, mert nem nagyon ismertem a kevert italok nevét, hiszen az iskolában is alig ittam, maximum annyit, hogy jól érezzem magam. Legtöbbször inkább a füvet választottam. De amikor Beauchamp-mal voltam, nem akartam jól érezni magam. Inkább nagyon, nagyon részeg akartam lenni.
– Borisz, szeretném neked bemutatni a pártfogoltamat, Harry Stylest.
Addigra már becsíptem, és az agyam lelassulva működött, ezért nem nyújtottam a kezem. Beauchamp meglökte a vállam, a másik férfi pedig rosszallóan nézett rá.
– Nem méltó hozzád, Alex. – Borisz felém fordult a beesett, vékony arcával. – Senki sem tanított neked jó modort, fiatalember?
– Ó, ugyan már, Borisz! – mondta Beauchamp, és közben átölelt. – Ne piszkáld őt. Csak egy szeszélyes tinédzser. Te is voltál egyszer fiatal.
– Soha.
Úgy nevettek, mint a régi barátok.
Beauchamp még sok más embernek bemutatott, miközben én még több italt rendeltem. Egyre jobban ellazultam, mindenen nevettem, és néha kigúnyoltam Beauchamp-t, amikor nem figyelt rám. Eljátszottam, ahogy az esernyőjével szokott vonulni a stúdióba, és közben véletlenül majdnem a művészeti rendezőre öntöttem az italom. Beauchamp nem gondolta viccesnek, a köztünk lévő kellemetlen feszültség ideges nevetgélést váltott ki az új kollégái között. Éreztem, ahogy a keze hátulról erősen a nyakamra fonódik, miközben a fülembe suttog:
– Óvatosan.
Vagy mi lesz? – gondoltam magamban. Nem tehet velem olyat, amit már nem tett meg legalább egy tucatszor. A művészeti vezető neve Vlagyimir Antonov volt, egy Beauchamp-nál idősebb férfi, kerek arccal és vöröses szakállal. A nyakában olvasószemüveg lógott egy láncon, amit egy pillanatra feltett, hogy alaposabban megvizsgálhassa az arcom. Ő volt az egyetlen személy, aki kérdezett tőlem.
– Hányadik évfolyamos vagy, Harry? – érdeklődött, és a mézbarna szeme kedvesen csillogott.
– Ötödik.
– Milyen megtiszteltetés, hogy elkísérheted Alexet egy ilyen fontos útra. Biztos nagyon jó diák vagy.
– Igen, uram – hazudtam.
– Van egy veled egyidős fiam, de ő három tantárgyból is megbukott! Bárcsak fele olyan lelkes lenne, mint te.
Bűnösnek éreztem magam amiatt, hogy elhitettem vele, jó tanuló vagyok, de nem mondhattam el neki, mi az oka az ottlétemnek.
Az előtér fényei elhalványodtak, ezzel jelezve az előadás kezdetét. Beauchamp már odabent várt rám a helyünkön. Lassan lépkedtem a székek közötti kis folyosón, aztán leültem mellé. Nem várt sokat, amint lekapcsolták a fényeket, fogdosni kezdett. Éreztem, hogy kezdek kijózanodni, és a dolgok, amik még rám várnak aznap éjjel, undorító élességgel villantak fel a lelki szemeim előtt.
Néztem a táncosok mozgását. Nem volt történet, a testük egymáshoz csapódott, a férfiak pedig úgy dobálták a nőket, mintha régi kabátok lennének. Mindannyian halványszürke és hús színű tunikákban voltak. Nehéz volt követni a principal táncosokat. Ez az, ahogy a pokol kinézhet – gondoltam. Össze-vissza lökdösnek, és te nem tudod, ki és miért teszi ezt veled. A szünetben újra elindultam a bárpulthoz, de a sor olyan hosszú volt, hogy a feléig sem értem, amikor a műsor folytatódott, és nekem józanul kellett visszamennem a helyemre.
Az este folyamán Beauchamp egyre jobban felbátorodott, és lecsúsztatta a kezét a nadrágom hátsó részéhez.
– Alig várom, hogy újra megkapjalak… el fogom érni, hogy sikíts.
Meg akartam halni. Azt hittem, meg tudom csinálni, hiszen nem ez volt az első alkalom, de túl sok volt… az érintése visszahozott minden emléket Párizsból, és a szemeim könnyel teltek meg. Újra éreztem a félelmet, az undort. Nem engedhetem, hogy a keze megint a testemhez érjen.
Amikor a balett előadás véget ért, és Beauchamp túl elfoglalt volt, hogy a kollégáival beszélgessen, úgy döntöttem, tennem kell valamit. Utat törtem magamnak a tömegben, és őrült módjára rohanni kezdtem az előtér felé. Nem volt elég pénzem taxira, de talán stoppolhatok? Vagy sétálhatok? Valakitől kérhetnék egy kis pénzt a buszra. El tudnék sétálni a reptérig? Nem, előbb vissza kell mennem a lakásba az útlevelemért. Egyedül Beauchamp-nál volt kulcs. Miért nem tartottam magamnál az útlevelem? Miért? Miért? Miért?!
Az egyre duzzadó tömeg magával sodort. Az arcom nedves volt, de túlságosan megszállottan próbáltam kijutni, és észre sem vettem, hogy sírok. Egy asszonytól kértem segítséget, akiről azt gondoltam, talán édesanya lehetett.
– Segítsen! – mondtam neki. – Vigyen magával! Hívjon segítséget, kérem!
Vállat vont, és felemelte a kezét. Nem beszélt angolul. Egyik nőtől rohantam a másikig, és megpróbáltam tőlük segítséget kérni, de megijedtek a vad tekintetemtől és a gyűrött öltözetemtől. Talán azt hitték, hogy belógtam a színházba, hogy pénzt kolduljak drogra, vagy arra gondoltak, hogy egy aktivista vagyok, egy forradalmár. A tüntetések miatt mindenki gyanakvó volt, mert nem tudták, hol törhet ki hirtelen az erőszak.
Senki sem segített nekem. Végre megtaláltam a hangomat. Végre elég bátor voltam, hogy segítséget kérjek, de mindenki elfordult tőlem.
A színház gyorsan kiürült, és hamarosan az utcán találtam magam a tömeggel, ahol egyenesen Vlagyimirbe ütköztem. Elkapta a karom.
– Mi a baj, fiú? Alex mindenhol téged keres.
Teljesen kiborultam. Tudtam, hogy nem helyes egy ilyen fontos embert belevonni a személyes, visszataszító drámámba, de kedves volt. Úgy gondoltam, mivel a fia velem egykorú, ezért biztosan meghallgat.
– Nem mehetek vissza hozzá – mondtam remegő kezekkel.
– Miért nem?
– Bánt engem – mondtam lenézve a cipőmre.
Vlagyimir nem faggatott a részletek miatt.
– Meséltél erről bárkinek?
– Nem. – Hátranéztem a vállam felett, és mintha Beauchamp ősz haját láttam volna hátulról a bárnál. – Mennem kell. Mennem kell, mielőtt megtalál!
– Gyere velem – mondta Vlagyimir.

Átkarolta a vállam, és máris biztonságban éreztem magam. Nem tudtam magam megvédeni Beauchamp-tól, de ez a férfi biztosan meg tud.
Levezetett az operaház alsó szintjére, ahol a tánctermek voltak. Néhány táncos még mindig ott lézengett, a színpadi sminkjük vastag volt, mint a vakolat. Megrémültem a látványuktól.
Vlagyimir egy kihalt folyosóra vezetett, aztán a legvégén lévő táncterembe, ahol égett a villany. Megnyugodtam. A dolgok, amiket mesélni akartam neki, magukban is szörnyen kínosak voltak, nem akartam, hogy bárki más hallja.
Amikor beléptem, Beauchamp állt a terem közepén Borisszal és a Zhuk unokatestvérekkel. Nevetgéltek, és brandyt ittak.
– Harry! Végre!
És akkor megértettem… Vlagyimir elárult engem. Úgy tett, mint aki segíteni akar, aztán visszavitt Beauchamp karjaiba. Tudnom kellett volna, hogy nem fog hinni nekem. Miért döntene úgy, hogy elhiszi egy ostoba kölyök meséjét ahelyett, hogy a nagyra értékelt kollégájának hinne? Megfordultam, és egy fájdalmas pillantást vetettem rá.
Vlagyimir bezárta a táncterem ajtaját.
Beauchamp, Borisz és a Zhuk unokatestvérek még mindig valamilyen viccen nevettek, de egy pillanatra sem vették le rólam a pillantásukat.
Vlagyimir mögém lépett, és egy szúrós csókot nyomott az arcomra.
Én voltam a vicc. Rajtam nevettek.
– Talán ez majd ellazítja – nyújtotta nekem Borisz az italát.
A pohár kicsúszott az ujjaim közül, és összetört a padlón. Elugrottam a borostyánszínű folyadéktól, mire még jobban nevettek.
A szívem olyan gyorsan vert, mint egy ijedt állaté.
Mind az öt férfi közelebb lépett, hogy bekerítsenek.
Vadul pislogtam az arcukba, és közben könyörögtem.
– Kérem…
Nem emlékszem, hogy kezdődött, ahogy arra sem, hogy ki kezdte. Annak az éjszakának az emlékei teljesen összekavarodtak a fejemben.
Emlékszem a hangra, amikor kicsatolták az öveiket.
Emlékszem a brandy szagára az ajkaikon.
Emlékszem, ahogy két pár kéz levetkőztetett.
Emlékszem a táncterem rikító fényének táncára a tükörben.
Emlékszem a tükörképemre.
Emlékszem a félelemre attól, hogy mit fognak velem tenni.
Emlékszem, hogy inkább becsuktam a szemem.
Felváltva csinálták.
Beauchamp volt a legdurvább, Borisz a legaljasabb, de Vlagyimir okozott a legtöbb fájdalmat. Az udvarias, előzékeny kifejezés sosem hagyta el az arcát. Nehezen lélegzett, ahogy felém mászott, és úgy érintett meg, mintha az egész csak egy nyers, általános kézfogás lenne. Nehéz volt, és teljesen kiszorította a tüdőmből a levegőt. Arra gondoltam, hogy a fia otthon, a szép, nagy házukban már biztosan ágyban volt. De hiszen én is valakinek a gyereke voltam!
Amikor már teljesen bódult lettem, és elértem, hogy sikerüljön meghalnom belül, egy újabb módot találtak arra, hogy kínozzanak.
Ivan és Evgenyij egyszerre voltak velem. Amikor befejezték, úgy köröztek zihálva a nadrágjukat igazgatva, mint a farkasok.
Ivan Beauchamp felé fordult:
– Tudom már! Táncoljon nekünk!
– Igen, igen – visszhangozta Evgenyij. – Vedd rá, hogy táncoljon nekünk!
Ne. Könyörgöm, ne – imádkoztam magamban.
A következő pillanatban Beauchamp kifényesített cipőjének orra jelent meg előttem.
– Kelj fel!
Lassan, remegve álltam fel, és próbáltam magam eltakarni a kezeimmel.
Beauchamp ellökte a karom a testem elől. Egy kissé becsípve azt mondta:
– Táncold el, amivel a meghallgatásra készültél. Azt a kis, szomorú szólót a Giselle-ből – csípett az arcomba.
Mindannyian leültek a tükör elé, és egymás között adogatták a brandys üveget.
Táncoltam nekik. Az éles fények a meztelen testemen, a hideg levegő a bőrömön cikázott végig. Minden lépés, ugrás és forgás még megalázóbb volt, mint az előző.
Nevettek rajtam.
Minden alkalommal, amikor megbotlottam, vagy elfelejtettem egy lépést, a gúnyolódásaik egyre durvábbak és hangosabbak lettek.
Amint befejeztem a szólót, arra kértek, hogy kezdjem elölről. Táncoltam és táncoltam, amíg az egész testem lüktetni kezdett a fájdalomtól, és a térdem szinte porrá őrlődött.
– Van egy olyan érzésem, hogy nem a tánctudása miatt választottad őt, Alex – jegyezte meg Borisz unottan.
– A fürtjei miatt választottam.
– Hansra emlékeztet téged – forgatta Borisz a szemeit. – Hans legalább tehetséges. Ez itt alig tud megcsinálni egy valamire való jeté-t.
– De szórakoztató nézni, ahogy próbálkozik – vigyorgott Beauchamp.
Hajnalig folytatódott. Amikor véget ért, nem találtam a ruháimat. Valaki a zongora mögé dobta őket, és végső szórakozásként nevetve álltak, és nézték, ahogy keresem.
Amikor végre megtaláltam őket, elhagyták a tánctermet. Beauchamp mondta, hogy odakint megvár. Vlagyimir semmit sem mondott. Azt hittem, hogy bűntudatot látok a szemeiben, de az éles fényben rájöttem, hogy az inkább ellenérzés. Talán saját maga iránt, talán felém, abban nem voltam biztos.
Beauchamp segített beszállni a taxiba. Anélkül indultunk vissza a lakásba, hogy egyetlen szót váltottunk volna egymással, de aztán megtörte a csöndet:
– Remélem, nem bánod, hogy meghívtam néhány barátomat, hogy csatlakozzanak hozzánk.
Élesen beszívtam a levegőt, és belerúgtam az előttem lévő ülésbe.
– De jól érezted magad, nem? – lökte meg játékosan a könyököm. – Ó, gyerünk már, ismerd el, hogy jó kis móka volt ez!
Üresen meredtem rá. Nem sírtam, nem is voltam mérges. Az a részem, ami bármiféle szánalmat érezhetett volna a testem felé, furcsa módon eltűnt. Voltam én, és volt a testem. Már nem ugyanazok voltunk.
Beauchamp hirtelen nagyon kedvessé vált.
– Olyan jó fiú voltál. Tudnod kell, hogy nagyra értékelem azt, amit értem teszel.
A taxisofőr, egy fiatalabb férfi kíváncsian nézett rám a visszapillantóban. Úgy tűnt, hogy érti az angolt. Azt hittem, meg fog szólalni, de helyette felhangosította a zenét a rádióban, hogy kizárja a csevejünket.
– Ó, Harry, ne légy ilyen. Hízelgésnek szántam, mert veled akartam dicsekedni előttük. Ezek fontos emberek. Nem mutatnék be nekik bárkit. Te különleges vagy. – A térdét rázta ingerülten, amikor még mindig nem sikerült kihúznia belőlem a választ. – Tudom. Jobban szereted, ha csak ketten vagyunk, igaz? Fiatal vagy, és a romantikus dolgok sokkal inkább lázba hoznak. Megértem. Soha többé nem foglak mással megosztani, megígérem. – A karjaiba húzott és megpuszilta a fejem. – Hagyd, hogy kényeztesselek ma éjjel. Veszek majd neked egy új öltönyt, és elviszlek Kijev legjobb éttermébe. Hercegekkel és iparmágnásokkal étkezhetsz együtt. Szeretnéd?
– Nem tudom.
Beauchamp megsimogatta az arcom.
– Mit szeretnél, én kis kedvencem? Mondd el nekem. Bármit megkaphatsz, amit szeretnél. Bármit. Egy új telefont? Egy számítógépet? Kérlek… tudod, hogy utálom, ha veszekszünk.
– Kaphatnék egyet az altatóból?
Látványosan megkönnyebbült, amikor végre választ kapott.
– Természetesen! Köszönöm, hogy most megkérdezted. Látod mennyivel könnyebb, ha nincsenek titkok köztünk?
– Igen – értettem egyet.
A hátralévő napok nagy részét alvással töltöttem. Beauchamp nem bánta, ha altatót kértem tőle, és most az egyszer hálás voltam neki valamiért. Nem vitt be a stúdióba, hogy az asszisztenseként dolgozzak. Soha nem is állt szándékában. Napközben egyedül hagyott, éjjel pedig szexelt velem. Megtörte az ígéretét, és néhány este barátokat is magával hozott.
Délutánonként túl fáradt voltam, hogy tanuljak, de azért átmentem a kis, kék szobába. Találtam egy levélvágó kést az asztal egyik fiókjában, töprengve forgattam a kezeimben, és alaposan megvizsgáltam. Éles volt. Megfogtam a nyelét és lekuporodtam az asztal alá, aztán gondosan egy olyan helyre véstem a nevem a fába, ahol soha, senki sem fogja megtalálni, még Beauchamp sem.

**

Amikor visszatértem az iskolába, az első utam a Jebsenbe vezetett, hogy összegyűjtsem a dolgaimat Louis szobájából, és visszavigyem a Farkas házba. Az összes tárgyam egy kartondobozban volt az ajtó előtt. A fiúk a folyosóról biztosan átválogatták már, mert egyetlen értéktárgyam sem volt benne. Louis kint hagyta, mert nem bírta volna elviselni, hogy újra a szobájában lásson. Nem tudott rám nézni. Együttéreztem vele. Én sem tudtam magamra nézni.
Letettem a dobozt az eredeti szobámban, a Farkas házban. A szobatársam már aludt, és én is éppen azon voltam, hogy elkészüljek a lefekvéshez, de aztán meggondoltam magam. Nem voltam fáradt, és az altatóim is elfogytak már. A holdfénnyel megvilágított úton átsétáltam a táncterembe.
Az érzéstől, hogy újra egy táncteremben vagyok azok után, ami Kijevben történt, rosszul kellett volna lennem, de helyette csak élveztem a magányt, miután magamra zártam az ajtót. Ha nem mentem volna le azon az éjszakán, talán soha nem tudtam volna elmenekülni a kijevi stúdióból. Bizonyos szempontból valószínűleg csapdába estem volna abban a táncteremben egészen életem végéig. Vissza kellett kapnom ezt a részem.
Bemelegítettem a korlátnál, a tekintetemmel gondosan elkerülve a tükörképem, aztán a téli előadásra készült koreográfiát kezdtem gyakorolni, csak éppen bizonyos dolgokat szánt szándékkal megváltoztattam. A fouetté relevé nagy piruetté vált, a sissonne pedig emboîté-vé. Már nem figyeltem a fejemben Beauchamp korrekcióira, csakis a zenére koncentráltam.
A stúdiót körüljárva úgy döntöttem, hogy folytatásként az ugrásokon dolgozom. Technikailag mindig a leggyengébb elemeim közé tartoztak, mert sosem tudtam elég magasra ugrani, és nem mertem kinyújtani a lábaimat a levegőben. Louis azt mondta, ez azért van, mert félek az eséstől.
Most már nem féltem.
Elkezdtem futni gyors, hosszú lépésekkel, aztán mindent beleadva és semmi mással nem törődve ugrottam.
Sikerült.
Tényleg megcsináltam.
De amikor földet értem, a lábam megcsúszott, és egy hangos csattanással arccal a padlóra zuhantam. Az alsó ajkam szétrepedt és az orromból ömleni kezdett a vér.
Szédülve emeltem fel a fejem és néztem a tükörbe. A fél arcom csupa vér volt. Vörösre festette a pólómat és lecsöpögött a szürke padlóra egy tócsát formázva a lábam előtt.
Nevettem.
Hisztérikusan, hangosan kezdtem nevetni, mintha a sebesülésem és az, hogy vér borít, a világ legviccesebb dolga lenne. Talán az volt.
A táncosokat arra tanították, hogy mindig viseljék gondját a testüknek. Az irónia az volt, hogy amint már nem törődtem ezzel, magasabbra tudtam ugrani, mint valaha.
Elképesztő volt ráébredni, hogy mi mindenre vagyok képes a testemmel, amikor már nem érdekel, hogy darabokra zúzom-e.

Tudom, hogy nagyon várjátok, hogy jobbra forduljanak a dolgok, és ezek után talán kicsit kisüt majd a nap :) Ugyanakkor most már talán jobban értitek Harryt, és hogy miért zárkózott teljesen magába.