II. felvonás 14. fejezet

Sziasztok! Bocsánat, hogy kicsit megkésve jelentkezem a folytatással, de cserébe (na meg azért is, mert ez nem túl hosszú rész) vasárnap már érkezik is a 15. fejezet. :) Addig talán megemésztitek ezt...

Harry / Múlt

Soha, senki sem gyűlölt még engem. Persze, nem minden ember kedvelt. Néhány gyerek a chesire-i suliban gúnyt űzött belőlem a hajam miatt. Volt egy idősebb unokatestvérem, aki szerint idegesítő voltam. De senki sem gyűlölt, főleg olyan ember nem, akit a legjobban szerettem. Ironikusnak tűnt, hogy az a fiú lesz az első, aki utál engem, akit a világon mindennél jobban szeretek.
Miután találkoztam Beauchamp-mal, kihagytam a táncórákat, és visszamentem a Jebsen házba. Próbáltam valami magyarázatot kitalálni, hogy végül miért megyek én Kijevbe Louis helyett. Ráfoghatnám Beauchamp-ra, hogy meggondolta magát. Mondhatnám azt, hogy úgy gondolta, hogy Louis-nak muszáj lenne maradnia a próbák miatt, hiszen szólót táncol, és ez az út nem olyan fontos, mint az előadás. Ez volt a legjobb ötletem, hogy megkíméljem őt.
Louis nem volt a szobánkban, amikor visszaértem, ellentétben a táskájával. Teljesen telepakolta. Volt egy rövid levél az íróasztalon, amit nekem címzett Louis gyors, egyenetlen írásával.

Kedves Lysander!

Elmentem, hogy odaadjam Beauchamp-nak az engedélyt és az útlevelem. Ha nem találkoznánk az út előtt, meg szeretném neked köszönni. Olyan izgatott voltam tegnap este, hogy teljesen elfelejtettem. Nem lennék itt nélküled. Te mindig hittél bennem, még akkor is, amikor én nem hittem saját magamban. Most valóra válnak az álmaim! Sosem hittem, hogy ilyen nagyszerű dolog történhet velem, de tudnod kell, hogy még akkor is a legjobb dolog te vagy. Azt kívánom, bár tudnád, milyen gyönyörű vagy kívül, belül. Kérlek, ne gyötörd magad túlságosan a próbákon, amíg odavagyok. Te vagy a kedvenc táncosom, emlékszel?

Örök szeretettel: Demetrius

Behunytam a szemem, és összegyűrtem a levelet a markomban. Kivettem a táskámat a szekrényből, aztán pakolni kezdtem. Teljesen véletlenszerű ruhákat raktam be, amik éppen a kezembe estek. A jobb állapotban lévő felsőimet és az öltönyömet is belegyűrtem. Erre az útra nem készítettem be útikönyvet, kamerát, sálat vagy mandzsettagombot. Nem érdekelt, hogy fogok kinézni, vagy mit fogok látni Kijevben. Már azelőtt el akartam felejteni az utat, hogy egyáltalán elkezdődött volna.
Az éjjeliszekrényen lévő órára néztem, ahogy lassan teltek a másodpercek, a percek. Csak idő kérdése, hogy Louis odaadja a dokumentumokat Beauchamp-nak, és rájöjjön, hogy nem megy Kijevbe.
Kihalásztam az útlevelem az asztal fiókjából. Már korábban elküldtem anyának a beleegyező nyilatkozatot, és ő visszaküldte e-mailben. Azt mondta, nagyon büszke rám. Ha ismerné a valóságot, biztosan nem lenne olyan büszke. 
Tudtam, hogy Louis mérges lesz. Tudtam, hogy talán kiabálni fog. Úgy éreztem, felkészültem ezekre a reakciókra, de aztán kiderült, hogy mégsem.
Már bepakoltam, és az ablakon bámultam kifelé Beauchamp kocsiját várva, amikor Louis belépett a szobába. Megfordultam, és láttam, hogy könnyek áztatják az arcát. Az egyik kezében az engedély, a másikban az útlevele volt. A haja gondosan az egyik oldalra volt simítva, és a kedvenc ruháit viselte – egy kék pulóvert, szürke nadrágot és lakkbőr cipőt. A könnyei ellenére még sosem láttam ennyire szépnek. Az utazáshoz a legszebb ruháját vette fel, mert az volt élete legjobb napja.
– Hogy tehetted ezt? – kérdezte visszafojtott hangon.
– Beauchamp meggondolta magát – motyogtam. – Túl fontos, hogy itt maradj a téli előadás miatt…
– Hazug – szakított félbe Louis éles pillantással. – Beauchamp elmondta, hogy te mentél hozzá, és győzted meg arról, hogy inkább téged vigyen. 

Reménykedtem benne, hogy Beauchamp legalább azt mondja, hogy az ő döntése volt. De még ezt az apró kis kedvességet sem tudta megtenni, ami talán megmenthette volna a barátságom Louis-val. Mit mondhattam volna? Azt ismételtem, amit Louis-tól és a többi fiútól hallottam erről az útról.
– Ez egy jó lehetőség.
– Vele voltál Párizsban! Ez most az én lehetőségem volt, és te elloptam tőlem! – Louis hagyta, hogy az engedély és az útlevél kicsússzon az ujjai közül.
Mániákusan próbáltam valami ésszerű magyarázatot találni.
– El kell kezdenem gondolkodni a jövőmről és a karrieremről.
– Te, te, te! – zokogta Louis, a tenyerét az arcára szorítva. – Hogy lehetsz ennyire önző? – Leült az ágy szélére, és a pulóvere ujjával törölte le a könnyeit. – Annyira félreismertelek! Azt hittem, törődsz velem. Azt hittem, a legjobb barátom vagy. De amióta visszajöttél Párizsból, csak azzal törődsz, hogy tökéletes legyél. Nem eszel. Alig alszol. Minden nap egyedül próbálsz, legyen az reggel vagy éjszaka. Régebben együtt gyakoroltunk! Most pedig már nem is akarod, hogy a közeledben legyek. Azért költöztél be a táncterembe, hogy ezzel is engem bánts?
Ez az egész olyan messze állt a valóságtól, hogy fogalmam sem volt, mit feleljek rá.
– Te akarsz lenni az egyetlen, aki különleges? Nem tudod elviselni, hogy Beauchamp azt mondta, én is különleges vagyok?! – sírta teljesen kifordulva magából.
Ha tudná, mi az ára „különlegesnek” lenni. Ha tudná, hogy mennyire szeretem, mennyi mindent megteszek érte, hogy megvédjem…
– Megérdemlem, hogy én menjek Kijevbe – mondtam mereven. – Keményen dolgozom. Mint mondtad, sokkal több időt töltök a táncteremben, mint te.
Louis összehúzta a szemét:
– Akarsz menni egyáltalán? Vagy csak az a cél, hogy elvedd tőlem ezt a lehetőséget?
– Ez az út fontos nekem – feleltem hidegen.
– Fontos neked? Beauchamp az én példaképem! Mielőtt nem meséltem el neked, azt se tudtad, ki ő! Párizs, Kijev, ezek az utak semmit sem jelentenek neked. Csak egy státuszszimbólum. Én vagyok az, aki nagyra értékeli a munkáját. Még ha nem is foglalkozol velem, nem látod, mennyire igazságtalan vagy?
Üvöltöttem belül. Azt akartam, hogy olvasson bennem, hogy hallja azokat a szavakat, amiket nem mondhatok ki.
Amikor ismét kinéztem az ablakon, láttam, ahogy Beauchamp kocsija megáll a járda mellett. Louis könnyei elapadtak a kocsi láttán. Az arca kivörösödött a dühtől.
– Tudod egyáltalán, milyen szerencsés vagy? Nem tudod, dehogy. Még csak nem is tiszteled őt. A próbákon alig figyelsz rá. Goromba vagy, amikor odamegy hozzád, hogy kijavítson. Láttam. Ő a legjobb táncos, és te még azzal sem törődsz, hogy udvarias légy vele.
Ökölbe szorítottam a kezem. Muszáj volt kikerülnöm onnan, mielőtt valami olyat mondunk, amit mindketten megbánunk.
De Louis temperamentuma a saját életét élte.
– Mégis, mit tudsz felajánlani ezeken az utakon? – Egyre inkább hányingerem lett a dühtől. – Időt és szakértelmet áldoz egy hálátlan rohadékért!
– Louis, figyelmeztetlek…
– Nem tudsz semmit a balettről! Valószínűleg azt sem érted, mit mond.
Megragadtam Louis torkát.
– Értem őt, oké?! Értem!
Louis ellökött magától, és az asztalra estem. Abban a másodpercben, hogy összeszedtem magam, behúztam neki egyet. Vadul, döbbenten pislogott rám. Megérintette a vérző ajkát, és rám emelte a jégkék tekintetét.
– Túl hülye vagy, hogy megérts egy olyan nagyszerű embert, mint Beauchamp.
A bosszú teljesen elvakított. Felmásztam az ágyra, és egyenként letéptem a Beauchamp-ról kiragasztott képeket.
– Értem őt, értem őt… – ismételtem, mint egy őrült.
Aztán felkaptam a programfüzetet, ami öt éves kora óta megvolt Louis-nak, és amit aláíratott Beauchampal.
– Ne! – kiáltotta Louis. Apró darabokra téptem a füzetet. Louis a térdére esett, miközben az összes fényes képet összetéptem Beauchamp-ról. Lehajolt, és összegyűjtötte őket, mintha aranypelyhek lennének.
Bámultam őt, aztán lenéztem a remegő kezeimre, teljesen megdöbbenve azon, amit tettem. Olyan volt, mintha nem is én, hanem valaki más csinálta volna, vagy csak álmodtam volna az egészet. Ezek voltak Louis legértékesebb kincsei, és én elpusztítottam őket a szeme előtt. Úgy bántam vele, mintha tudná, mi történt velem. Pedig nem tudta. Fogalma sem volt, de annyi gyűlölet gyűlt össze bennem, hogy muszáj voltam levezetnem valahol.
– Menj – ez volt az egyetlen szó, amit ki tudott mondani.
Nem akartam őt így itt hagyni, de Beauchamp sofőrje dudált odakint. Elindultam az ajtó felé.
Louis az utolsó pillanatban megállított, a hangja nehéz volt a könnyektől:
– Ne gyere vissza. Nem akarok veled lakni.
– Louis…
Ledobta magát az alsó ágyra, és a párnába zokogott.
Mielőtt elmehettem volna, kinyílt az ajtó. Beauchamp állt ott az ajtófélfának támaszkodva, az inge ujja feltekerve, a nyakkendője kilazítva.
– Harry, majdnem húsz perce várok rád odakint. Menjünk! Le fogjuk késni a gépet! – Aztán Louis felé nézett, és a hangja ellágyult. – Louis? Minden rendben?
Louis felemelte a könnyáztatta arcát a párnáról.
– Nem, uram.
Próbáltam megállítani, de Beauchamp kikerült és letérdelt Louis ágya mellé.
– Mi a baj, drágám?
– Kérem, vigyen magával! – könyörgött Louis. – Megígérte, hogy önnel mehetek Kijevbe. Kérem, kérem, kérem! Annyira tisztelem önt! Kétszer olyan keményen dolgoznék, mint Harry.
Beauchamp ajkai megrándultak, aztán lassan egy mosolyba szélesedtek.
– Tényleg?
Közéjük léptem, és Beauchamp szemébe néztem.
– Hagyja őt! – morogtam.
Kiegyenesedett, és izgatottan felvonta a szemöldökét a reakciómra.
– Nagyon sajnálom, hogy nem jött össze, Louis. Harryt viszem magammal. A döntésem végleges.
Louis ismét az ágyra dobta magát dühödten és kétségbeesetten zokogva.
Beauchamp felvette a táskámat, az ajtóhoz vitte, és intett, hogy induljunk.
Letérdeltem Louis ágya mellé.
– Viszlát, Demetrius.
Felnézett rám a vörös szemeivel, és a hangjában tele méreggel:
– Utállak.
Lehajtottam a fejem. Nem tudom megtenni. Nem vagyok elég erős. Túlságosan fáj. Szerettem Louis-t, és azt akartam, hogy ő is viszont szeressen. Ez az egyetlen, amit akartam… Vettem egy mély lélegzetet, és összeszedtem magam. A helyes dolgot teszem. Szeretni Louis-t azt jelentette, hogy megvédem. Még akkor is, ha utálni fog érte. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy elveszítem őt.

Ezek után talán már tényleg egyértelmű, hogy a jelenben mi okozza az ellentétet kettejük között...