II. felvonás 10. fejezet

Sziasztok! Talán észrevettétek, hogy ezzel a résszel átléptünk a II. felvonásba, és ez nem véletlen. Egy sorsdöntő részhez érkeztünk, amihez annyit tudok hozzáfűzni jó tanácsként, hogy ne akkor olvassátok, ha lelkileg a padlón vagytok. 

Harry / Múlt

Telepakoltam egy kisebb táskát a párizsi útra: útlevél, úti program, piperecikkek, zokni, alsónemű, egy könnyű dzseki, két nadrág, egy farmer, két ing, két póló, egy kardigán és egy öltöny a balett előadásra.
Három napom lesz várost nézni, ezért Zayn kölcsönadta a DSLR fényképezőjét, és megtanította, hogyan használjam. Megígérte, hogy ha visszamegyek, segít őket megszerkeszteni, és ha lesz köztük jó, akár ki is nyomtathatjuk, hogy felragasszuk a szoba falára. Az alsó ágynál Zayn vázlataival volt tele fal, mint felül Louis képeivel a focistákról és táncosokról. Reménykedtem, hogy nekem is sikerül néhány jó képet csinálnom, amit felrakhatunk.
Eleanor egy több helyen beszamárfülecskézett útikönyvet adott nekem, külön megjelölve azokat a bárokat és klubokat, ahol nem kértek személyit.
Gigi kölcsönadta az egyik fényes selyemsálját, mert meg volt róla győződve, hogy Párizsban minden férfi hord olyat.
Louis azt állította, hogy nem haragszik rám, pedig egészen az elutazásom napjáig alig beszéltünk.
– Tessék – mondta, és egy pár arany mandzsettagombot adott a kezembe. – A nagyapám adta, amikor felvettek az RBS-be. Az előadáson viselned kell.
Erősen a markomba szorítottam őket.
– Hiányozni fogsz.
– Nem fogok. Ez lesz életed legjobb pár napja.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem fogsz hiányozni.
– Sok fontos emberrel találkozol majd. Nem leszel már ugyanaz, amikor visszatérsz.
– Dehogynem! – Nem tudtam elképzelni semmilyen háromnapos utat, ami ennyire megváltoztatna, és ha mégis, a Louis iránti érzelmeim biztosan nem fognak változni.
– Amikor Beauchamp elvitte Hans Faustot Párizsba, annyira felkapott lett, hogy az internet tele volt a képeivel, és többé nem beszélt az iskolatársaival.
Lenéztem a kopott cipőimre és a khaki színű nadrágomra, ami a derekamon lógott.
– Emiatt nem kell aggódnod.
Búcsúzóul megöleltem Louis-t. A vállamhoz nyomta a homlokát, és mozdulatlan volt a karjaimban. Odakint találkoztam Beauchamp-mal, aki az iskolaigazgató mellett állva várt rám. Louis az ablakból nézett minket, miközben elindultunk és integettem neki.

**

Csak egyszer ültem azelőtt repülőn, egy spanyolországi családi nyaralás alkalmával. Sosem utaztam egyedül, vagy anya nélkül. Nagyon felnőttesnek éreztem magam, ahogy a sorban álltam a Heathrow-n, az útlevelemmel a kezemben. A saját papírjaimért, a poggyászaimért és mindenért én feleltem.
Beauchamp az idő nagy részében elvolt magában. Amíg a kapu előtt ültünk, várva a beszállításra, vett nekem egy szendvicset és egy számítógépes magazint. Furcsa volt, hogy léteznek ilyen magazinok. Az emberek nem csak felmennek az internetre, ha a számítógépről akarnak olvasni? De Beauchamp már azelőtt megszületett, hogy a számítógép megjelent volna, így neki biztosan volt értelme. Kedves volt tőle, hogy vásárolt valamit, amiről úgy gondolta, tetszhet nekem.
Az utazás rövid volt, de mire odaértünk, Párizsban már késő volt, ezért egyenesen Beauchamp apartmanjához indultunk egy taxival.
Párizsban az összes épület úgy nézett ki, mintha képeslapra tervezték volna, és még a legcsúnyábbak is jól mutattak. Azonnal szerettem volna lefényképezni őket, de túl sötét volt. Az Eleanortól kapott útikönyv fölé hajoltam, és próbáltam kitalálni, mit fogok másnap megnézni, amikor Beauchamp felemelte az államat, és a kocsi ablakán kívülre mutatott. Egy óriási kivilágított plakátot láttam a Hattyúk Taváról, egy csodálatos képpel a feleségéről, a fehér hattyúról. Louis szavai, miszerint nem leszek ugyanaz az utazás után, hirtelen új értelmet nyertek. Egy híres táncossal leszek, akinek az arca egy hirdetőtáblán volt Párizs központjában. Büszkén elmosolyodtam a gondolatra.
Az épületben, amelyben Beauchamp élt, volt egy kis lift, amit olyan fémketrec határolt, amit csak a filmekben látni. Beléptünk a kis szerkezetbe, és elvigyorodott, amikor megkérdeztem, hogy bezárhatom-e a rácsot mögöttünk. 

Az épület valószínűleg több évszázados volt, boltozatos mennyezettel, és bonyolult, sárgaréz minták futottak végig a márványpadlón és a falakon. Amikor megálltunk az apartman ajtaja előtt, megigazítottam a dzsekimet, hogy jól nézzek ki, amikor először találkozom Irinával. Az előtér olyan nagy és gyönyörű volt, hogy el sem tudtam képzelni, mi lehet az ajtó másik oldalán.
De amikor kinyitotta az ajtót, csak egy szobát láttam. És egy ágyat.
Belépett a szobába, és én lassan követtem. Körbenéztem, hogy nem szalasztottam-e el valamit. De nem. Csak egy pici fürdőszoba tartozott a nagyobb szobához.
– A felesége később ér haza? – kérdeztem.
– Ó, ne is törődj vele – mondta elutasítóan, és közben a telefonjára érkezett üzeneteket nézegette. – A másik lakásunkban marad.
Másik lakás? Azt akarja, hogy egyedül maradjak itt? Talán ő és a felesége nem akarja, hogy zavarjam őket. Csalódott voltam, de megértettem.
Beauchamp azonban elkezdte kicsomagolni a bőröndjét, az ingjeit felakasztotta a szekrénybe.
– Késő van. Aludnunk kellene, hogy holnap kipihent légy a városnézéshez.
Határozatlanul elmozdultam végre az ajtó mellől, aztán kinyitottam a táskámat. Nem csomagoltam semmilyen pizsamát. Kivettem a piperecuccaimat, és a fürdőszobába mentem, bezárva magam mögött az ajtót. Megmostam az arcom és a fogam, és közben a tükör felett végig úgy zümmögött és pislogott a lámpa, mint egy haldokló szentjánosbogár. Odakintről hallottam az ágynemű suhogását, és még legalább húsz vagy harminc percet ültem a kád szélén, a lábujjaimmal a csempén kopogva.
Aztán gyorsan kinyitottam az ajtót, és elfordítottam a sárgaréz kilincset. A szoba sötét volt, így óvatosan kellett sétálnom, de amikor a szemem hozzászokott a sötétséghez, láttam, hogy Beauchamp még ébren van. A karja a feje alatt volt, a szemüvege pedig az éjjeliszekrényen. Meztelennek tűnt nélküle. Nem viselt semmi ruhát, legalábbis ami kilátszott volna a takaró alól. A ősz haja úgy nézett ki, mint a holdfényben fürdő selyem. Könnyen meg lehetett állapítani, hogy táncos volt. Az izmai fájdalmasan élesnek és keménynek hatottak a bőre alatt az évtizedekig tartó túlzott használat után, teljesen elveszítve a fiatalos lágyságukat. Felvettem mellőle egy párnát.
– Majd alszom a földön.
– Egerek vannak ott – felelte. – Feküdj be az ágyba.
Még mindig a pólómban és nadrágomban lefeküdtem mellé, a mennyezetet bámulva.
– Le kéne vetkőznöd – mondta. Ez nem egy kérés volt, hanem egy éles utasítás abból a fajtából, amit a stúdióban is használt. Levettem a pólóm, és visszadőltem olyan mereven, mint egy deszka. – A nadrágot is.
Nem tudom, miért engedelmeskedtem. Egy részem azt gondolta, udvariatlanság lenne azokban aludni. Olyan fontos ember volt, és nagyon nagylelkűen viselkedett, amikor felajánlotta ezt az utat, hogy attól tartottam, megbántom őt.
Levettem a nadrágom, aztán megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őt, és elaludni, de minden alkalommal, amikor rápillantottam, láttam, hogy a szemei nyitva voltak.
Hátat fordítottam neki, és kicsire összehúztam magam. Ekkor kezdődött el. Felém nyújtotta a kezét, és simogatni kezdte a hátam. Az ujjai egy százlábú undorító lassúságával csúsztak végig a gerincemen.
– Olyan édes fiú vagy, Harry. Örülök, hogy elhoztalak erre az útra. Jól döntöttem. – Amikor nem feleltem, folytatta: – Örülsz neki, hogy téged választottalak, ugye?
– Igen – mondtam vékony hangon, félig a párnába.
Az ujjai elérték az alsóneműmet, mire hevesen összerezzentem.
– Hé – mondta. – Nyugodj meg. A fiúkat szereted, ugye? – Igen, a fiúkat szerettem, olyan fiúkat, akik velem egykorúak! – ordítottam a fejemben. Beauchamp olyan idős volt, mint az apám. – Semmi baj nincs azzal, ha a fiúk vonzanak.
– Tudom – feleltem, és közben igyekeztem kitalálni, egy felnőtt hogyan próbálna kihátrálni ebből a helyzetből. – Most nincs kedvem hozzá.
Beauchamp keze előre csúszott a hasamra.
– Azon dolgozhatunk, hogy ez megváltozzon.
Nem tudtam, mit tegyek. Az éjszaka közepe volt, és én egy gyerek voltam egyedül, egy ismeretlen városban, csupán egy kis költőpénzzel. Csak feküdtem ott a matrac szélét markolva, és arra gondoltam, hogy ez az egész nem velem történik. Amikor újra megérintett, ezúttal egy sokkal intimebb helyen, megpróbáltam egy utolsó kísérletet tenni:
– Még sosem csináltam ezelőtt.
Túl fiatal voltam, hogy rájöjjek, ez nem fogja megállítani, és valószínűleg ő is tudja, éppen ezért választott.
– Az nem baj, kedvesem. Megtanítalak.

**

Nem hiszem, hogy aludtam azon az éjszakán, vagy ha mégis, akkor semmi másról nem álmodtam, csak arról a sötét szobáról. Amikor másnap reggel felkeltem, a testem az elképzelhető legmegalázóbb módon fájt. Le akartam tépni a húsom a csontjaimról. A lelkem át akart költözni egy másik testbe, nem akartam többé én lenni. Bementem a zuhany alá, és mozdulatlanul álltam, ahogy a víz a fejemre és vállamra zuhogott. Az éjszaka újra meg újra lejátszódott a fejemben, mintha egy lapozókönyvet néznék. Miért nem mentem el, amikor láttam, hogy egyetlen szobán fogunk osztozni? Miért nem hívtam fel anyát? Miért vettem le a nadrágomat? Miért nem aludtam inkább a földön az egerekkel? Miért? Miért? Miért?
Egy törölközővel a derekam körül mentem vissza a szobába. Beauchamp még mindig nem öltözött fel. Lehajoltam a táskámhoz, és őrült módjára húztam ki belőle az első ruhát, ami a kezembe akadt, amikor mögém lépett, a kezei a derekamat cirógatták, és a törölköző a földön landolt. Ez volt az a pillanat, amikor rám tört a valóság. Nem fogok várost nézni ezen az utazáson. Nem azért hozott el magával, mert ígéretes diák voltam. Azok miatt a dolgok miatt voltam ott, amit Beauchamp csinálni akart velem. Ennyi. Ez az egyetlen ok. Hogy lehettem olyan hülye, hogy elhittem, hogy különleges táncos vagyok? Nem volt bennem semmi különleges, csak jótékonyságból vettek fel az iskolába, ahol én voltam a legszörnyűbb táncos. Semmi sem voltam. Még a semminél is kevesebb, és most már undorító is. A dolgok, amiket vele tettem, a dolgok, amiket velem tett… Utáltam őt, de magamat még jobban. Nem védtem meg magam. Nem harcoltam, nem haraptam, nem rúgtam és nem ordítottam. Gyenge voltam. Hagytam, hogy megtörténjen.
Aztán az utazás alatt továbbra is engedtem, hogy megismétlődjön, újra meg újra. Minden alkalommal kevesebb értelme volt harcolni ellene. Egyébként is, miért harcoltam volna? Egyáltalán lett volna jogom az első alkalommal nemet mondani? Ki voltam én, hogy nemet mondjak? Csak egy senki. Jobban jártam, ha csak hagytam, hogy hamarabb túl legyek ezen az egészen. Csak azt kellett tennem, amit kért, és valami másra gondolni, vagy egyszerűen csak kiürítettem az agyam.
De a második éjszakára már annyira fáradt voltam, annyira fájt mindenem, hogy nem bírtam tovább. Amikor Beauchamp kiment, hogy elintézzen egy telefonhívást, felvettem az éjjeliszekrényre kikészített altatóját. Ha elalszom, talán békén hagy, legalább reggelig. Azt írták rá, hogy kettőt kell bevenni, de a biztonság kedvéért hármat vettem be, hogy biztosan kiüssön. A számba dobtam a tablettákat kétségbeesetten anélkül, hogy átgondoltam volna. Az altató nagyon gyorsan hatni kezdett. Lefeküdtem, és mély, finoman elmosódó álomba estem.
Talán órákkal később ébredtem fel. Zavartnak és részegnek éreztem magam, ahogy Beauchamp rázogatott:
– Mennyit vettél be?! – kiáltott rám.
– Hármat. – Az ajkaim alig mozdultak, és olyan volt, mintha az összes izmom iszapból lenne.
– Hülye vagy?! – pofozott fel. – Próbálsz bajba sodorni?
– Nem – sírtam. – Sajnálom, uram, csak aludni akartam.
– Olyan szörnyű velem a szex, hogy inkább kiütöd magad, ugye?! – dühöngött. – Úgy gondolod, csúnya vagyok?
– Nem! – feleltem gyorsan, és az ágy végébe húzódtam a takaróba bugyolálva magam. – Nem erről van szó!
Beauchamp arca hirtelen bűnbánó lett.
– Sajnálom, Harry – mondta egy mély lélegzettel. – Nem lett volna szabad megütnöm téged. Szörnyű dolog volt tőlem. Gyere ide.
Nem mozdultam, ezért mellém ült, és egy ölelésbe húzott.
– El kellett volna mondanod, hogy aludni akarsz. Nem akarom, hogy titkok legyenek kettőnk között. Törődöm veled. Te is törődsz velem? – Álmosan bólintottam. A gyógyszer hatása még mindig nem múlt el, és úgy éreztem, mintha homokban úsznék. Nem tudtam tartani a fejem, ezért magához húzott. – Utálok veszekedni. Felejtsük el, rendben?
Az éhes ajkai az én zsibbadt számhoz nyomódtak. Az az este volt a legrosszabb. Korábban is rossz volt, de most úgy éreztem, mintha a saját testem rabja lennék a gyógyszer miatt. Nem tudtam mozdulni, és örökké tartott. A végére már azt sem tudtam, ki, vagy mi vagyok én, míg végül egy üvöltő állatnak nem éreztem magam.

**

Az utolsó napunkon Párizsban szólt nekem, hogy öltözzek fel, mert megyünk az előadásra. Felszabadultnak kellett volna lennem, hogy lassan véget ér az út, de féltem. Teljesen más emberként fogom elhagyni a szobát, mint ahogy megérkeztem. Biztos voltam benne, hogy mindenki tudni fogja, mi történt. Megjelöltek.
A táskámhoz léptem, és megláttam a kamerát, az útikönyvet és a selyemsálat. Mit fogok mondani a többieknek? Valószínűleg faggatni fognak a helyekről, ahol jártam, és a dolgokról, amit csináltam. Szánakozva gondoltam a régi önmagamra, aki izgatott volt Párizs miatt, és azt hitte, nagyon szerencsés és különleges. De utáltam is a régi énem. Hülye. Annyira hülye voltam.
Felvettem a ruháimat és elöntött a szégyen, amikor megláttam a Louis-tól kapott mandzsettagombokat. Annyira szégyelltem, ami velem történt! Hogy nézhetnék újra a szemébe? Visszatettem a mandzsettagombokat a táskába.
A színházban Beauchamp megmutatta nekem a híres koreográfusok és táncosok képeit, de nem tudtam figyelni. Az összes arc elmosódott a szemem előtt. Bemutatott néhány embernek franciául, és közben bólintottam, mintha érteném, miről beszélnek. Úgy viselkedtem, mintha semmi sem történt volna. Úgy bánt velem, mint a táncórákon, vagy a repülőn, mintha az elmúlt három nap meg sem történt volna.
Lementünk a színház alsó szintjére, ahol az öltözők voltak. Kopogtatás nélkül léptünk be az egyik szobába, ami a feleségéé, Irináé volt. A nő jelmezben ült a tükör előtt, és ő volt a legegzotikusabb lény, akit valaha láttam. A fekete haja egy szoros kontyba volt fogva egy fehér tollakból álló korona alatt. A tütüje olyan volt, mint egy fonott üveg, a felsőjét pedig annyi kristály borította, ami már szinte páncélnak tűnt.
Oldalra döntötte a fejét, és Beauchamp megcsókolta az arcát, bár valójában hozzá sem ért a bőréhez.
Az üzletről beszéltek; a kritikusok véleményéről, a profiljáról a L'Expressben. Érdekházasság volt az övék, ami ambícióra és kölcsönös önérdekre szolgált. Beauchamp volt a számító elme, míg Irina a jéghideg lelketlenség.
Irina tüzetesen végignézett rajtam, aztán felhúzta a szemöldökét, amitől a nagy, szürke szemei még nagyobbnak tűntek a vastag színpadi smink alatt.
– Alex, nem tudom elhinni, hogy lehoztad ide az egyik… fiúdat. Mégis, mit gondoltál?
Tudta. Megalázottan lehajtottam a fejem, és a dzsekim aljával babráltam.
– Drágám, megígértem neki, hogy találkozhat veled. Mit csinálhattam volna?
Remegve kinyújtottam a kezem felé. Ő sértődötten elhúzódott, mintha a puszta létem is felháborítaná.
– Jobb, ha elfoglaljátok a helyeteket.
Amikor leültünk megnézni az előadást, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire utálom a balettet. Nem akartam megnézni a Hattyúk Tavát, hanem ki akartam lépni az iskolából, hogy visszamehessek Chesire-be, és sosem kelljen többet a balettre gondolnom. De amikor a függönyök elgördültek, nem Irinát láttam odafent a színpadon, hanem az én szenvedő manifesztációmat.
A zene egyre erősödött, és egy más világba röpített, meggyőzve az erejéről. Amikor a hattyúkirálynőt, Odettet a varázsló, Von Rothbart elragadta Siegfried hercegtől a második felvonásban, szinte éreztem a fájdalmát magamban. Megragadtam a kartámaszt, amikor Siegfriedet ravasz módon átverték, és rávették, hogy vegye feleségül Von Rothbart lányát, Odilt. És aztán rájött, mekkora hibát követett el, és mik lesznek a következmények. A negyedik felvonásban, amikor Siegfried úgy döntött, meghal Odettel, sírni kezdtem. Könnyek csorogtak végig az arcomon, és megállíthatatlanul zokogtam.
Egy nő, aki mellettünk ült, rám nézett.
– Quelle belle enfant! – mondta lelkesen, majd gyenge angollal hozzátette: – Még soha nem láttam olyan fiút, akit így megérintett egy balett. Ez csodálatos.
Beauchamp büszkén elmosolyodott, a vállamra tette a kezét, és azt mondta:
– Ez az első neki.

**

Nem tudtam visszamenni Louis szobájába. Azt mondtam Beauchamp-nak és a sofőrnek, hogy ne a Jebsen háznál, hanem a Farkas háznál tegyenek ki. Amikor készülődtem kiszállni, Beauchamp szájon csókolt a sofőr előtt. Amolyan fenyegetésfélének szánta, amivel azt próbálta kifejezni, hogy megteheti bárki előtt. Ha elmondom, mi történt, akkor sem fognak velem foglalkozni.
Szerencsére üresen találtam a szobámat. A szobatársam kiment valahová. Lefeküdtem az ágyra a ruháimban, és összegömbölyödtem. Már egy egész félévet letudtam a suliból, de még sosem feküdtem ebben az ágyban. Még a huzat sem volt felhúzva az ágyneműre.
Alvásra éhezve végigaludtam az egész délutánt és estét. Amikor másnap felébredtem, Louis volt mellettem. Hétfő volt, és én hiányoztam a reggeli óráimról.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte aggódva. – Miért nem jöttél haza tegnap este?
Haza…
– Beteg vagyok. Elkaptam valamit Párizsban.
– Gyere vissza a Jebsenbe. Majd vigyázok rád – nyomta a tenyerét a homlokomhoz.
– Nem akarom, hogy elkapd – fordultam el tőle.
– Nem érdekel. Nagyon hiányoztál, és szeretném, ha mesélnél az útról.
Szorosan összezártam a szemeim, hogy ne folyjanak le a könnyeim.
– Csak menj!
Louis távozott, de csak néhány órára. Amikor végzett az iskolában, visszajött croissant-okkal és egy café au lait-vel.
– Bonjour, mon ami! – tette le az ételt a fejem mellé. – Francia finomságok a szerény kávézónkból. Fogadok, hogy Párizsban százszor jobb volt.
Nem ettem három napja. Beauchamp próbált megetetni a lakásában, de nem voltam éhes. Beleharaptam a croissant-ba, aztán megint, és megint, míg el nem fogyott. Hosszú idő óta először éreztem, hogy jóllaktam. Megittam a kávét is, aztán visszafeküdtem.
– Ne haragudj, hogy olyan rossz kedvem volt, amikor Beauchamp téged választott – mondta Louis a hajam simogatva. – Megbocsátasz?
Amikor meghallottam azt a nevet, úgy éreztem, egy tőrt mártanak belém. El akartam mondani Louis-nak az igazságot, de hogy tudnám neki elmesélni azt a sok undorító dolgot anélkül, hogy megundorodna tőlem? Még ha nem is gondolná ezt, sosem nézne már rám ugyanúgy. Vagy ami még rosszabb, mi lenne, ha nem hinne nekem? Aztán visszagondoltam Irinára és a sofőrre. Mi van, ha Louis azt gondolná, élveztem?
– Megbocsátok neked – mondtam.
Aznap nem voltam hajlandó visszamenni a Jebsen házba, de Louis sem volt hajlandó magamra hagyni. Kezdtem újra elálmosodni, és ő átkarolt engem.
Arra emlékeztetett, amikor egy állat meghal, és a párja nem akarja otthagyni az élettelen testét. Halott voltam belül, de Louis ezt még nem tudta.

**

Másnap a próbán Beauchamp mögém állt, a lábaim közé csúsztatta az esernyőjét és durván széttolta őket.
– Azt mondtam, második pozíció, Harry! Figyelj oda!
Kirohantam a stúdióból a mosdóba, és hánytam. Megfogadtam magamban, hogy soha többé nem engedem, hogy hozzám érjen.
Attól a naptól kezdve mindig korán érkeztem a táncterembe, és későn hagytam el. Egész nap próbáltam. Próbáltam tökéletesíteni a technikám, amikor csak lehetőségem adódott, még az ebédszünetekben is, Louis bánatára.
Néha olyan sokáig maradtam a stúdióban, hogy ott aludtam, aztán amikor hajnalban felkeltem, folytattam a gyakorlást.
Folyton a nővérszobában voltam, íngyulladások, rándulások, és ugrótérd miatt. Miután hetekig kínoztam magam, alig hibáztam Beauchamp előtt a próbák alatt. Amikor mégis, odajött és kijavított, én pedig összeszorítottam az öklöm, amíg vérezni nem kezdett a tenyerem.
Utáltam a koreográfiáját táncolni. Olyan volt, mintha egy ketrecben táncolnék.

És miközben mindenki készíti a woodoo babát, annyit szeretnék még hozzáfűzni, hogy az angol nyelvű fanfic oldalakon nagy szerepük van a figyelmeztetéseknek, amit a történetek elején vannak felsorolva. Mivel az írónő is kihagyta az AO3-on, én is így tettem, hiszen elég nagy spoiler lett volna. Remélem, senkinek nem okoz nagy gondot, ha mégis, akkor bocsánatot kérek.