I. felvonás 8. fejezet

Sziasztok! Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, nagyon örültem nekik :) Ma térjünk kicsit vissza a múltba, remélem, ez is tetszeni fog. Az első fele mindenképp ;) 

Harry / Múlt

Ma volt a nagy nap. Louis két órával korábban kelt, hogy felöltözzön és beállítsa a haját. Teljesen kiborult, amikor elsőre nem sikerült elérnie, hogy minden tincse a helyén legyen. Alexander Beauchamp megérkezett az iskolába, és aznap reggel tartotta a meghallgatásokat a Szentivánéji Álomra. Louis fel-alá szaladgált a szobában, és várta, hogy felkeljek végre.
– Siess!
Még a meghallgatás előtt oda akart érni, hogy be tudjon mutatkozni Beauchamp-nak.
Aznap senki sem viselt atlétát és melegítőt, hanem úgy öltöztünk, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Én fekete, Lou pedig galambszürke harisnyát húzott fehér, kivágott nyakú bodyval. Olyan csinosnak és lágynak tűnt, hogy hozzá akartam dörgölni az arcom.
Egy kicsit megszegtem a dress code-ot azzal, hogy a csuklómon hagytam a Louis-tól kapott bőr karkötőt, ezért a hátam mögé tettem a kezem, amikor elsétáltam Madame Lesauvage mellett a folyosón.
Beauchamp idősebbnek tűnt, mint a képeken. Az ezüstös haja szépen el volt választva oldalt, és egy keret nélküli szemüveg csücsült a hangsúlyos szemöldöke alatt. Amint belépett a stúdióba, ledobta a zakóját az összecsukható székre, és kissé felhajtotta a hófehér ingének ujját. Volt nála egy esernyő is, bár nem esett odakint.
Louis odarohant hozzá, még a bemelegítés előtt. A remegő kezében egy régi programfüzetet tartott.
– Mr. Beauchamp, aláírná ezt nekem?
– Évek óta nem láttam ezt! – kuncogott, miközben a hosszú, elegáns ujjai végiglapozták az oldalakat. – Mi a neved?
– Louis Tomlinson – felelte Louis, és közben azon az oldalon nyitotta ki a kis füzetecskét, ahová az aláírást szerette volna. – Ez az első előadás, amit láttam. Akkor döntöttem el, hogy balett táncos akarok lenni.
– Hány éves voltál?
– Öt. Anya vitt el.
– Öt – ismételte, és vicces komolysággal megjegyezte: – Ettől most egy kicsit öregnek érzem magam.
– Sajnálom, uram – kért azonnal bocsánatot Louis. Beauchamp ismét nevetett, aztán visszaadta az aláírt programfüzetet. Louis hálásan megköszönte.
Beauchamp utasított minket, hogy foglaljuk el a helyünket a korlát mellett. Gyorsan átöleltem Louis vállát, és azt suttogtam:
– Sok szerencsét.
– Neked is – ütögette meg a kezem.
Beauchamp fel-alá sétálgatott a táncosok sorai között, és a hosszú, fekete esernyőjével ütötte a ritmust a földön. Megállt Louis mellett, és elismerően bólintott. Louis a szokásos módon, könnyedén és pontosan végezte a gyakorlatokat, de tudtam, hogy hiába nem mutatja ki, nagyon izgul. Csináltunk még néhány gyakorlatot, aztán tartottunk egy szünetet, mielőtt mindannyian bemutattuk a rövidke szólót, amivel heteket készültünk. Az előtérben vártunk, miközben egyenként behívtak minket.
Úgy éreztem, az én meghallgatásom veszett fejsze nyele, tehát nem igazán voltam ideges. Louis viszont remegett. Akármennyire is izgultam érte, örültem neki, mert emiatt lehetőségem volt megérinteni. Egymás mellett ültünk a padlón, és próbáltam megnyugtatón simogatni a combját. Vastagnak és izmosnak tűntek ebben a harisnyában. Louis feje a mellkasomra esett, és én boldogan szorítottam a karjaimba.
– Semmi baj. Nagyszerű leszel – simogattam a haját, ami puha volt az ujjaim alatt.
– Mi van, ha elrontom? Ő a példaképem. Meg fogok halni…
– Nem fogod elrontani. A technikád hibátlan. – És te is az vagy – gondoltam magamban.
A platonikus vigasztalás közben teljesen elfeledkeztem a saját meghallgatásomról. Először engem hívtak be.
A stúdió félelmetesnek hatott akkor – üresnek és hidegnek –, amikor az egyetlen test, ami felmelegítette, az a sajátod volt. Elképesztő, hogy ugyanaz a szoba hogy nézhet ki teljesen máshogy, ha különböző célokra használják. A kottát odaadtam az iskolai balett zongoristának, egy kedves, örökké szipogó idős hölgynek, Marynek. Beauchamp előtt egy sárga, hivatalos papír hevert. Arra kért, hogy mutatkozzak be, de ezzel nem készültem előre.
– Harry Styles, tizenöt.
– Ennyi? – kérdezte mosolyogva.
– Öhm… igen.
Mary kifújta az orrát, aztán játszani kezdett. Rosszkor kezdtem el a szólómat, de aztán megálltam és felzárkóztam a zenéhez. Próbáltam Louis-val gyakorolni az ugrásokat, de még mindig nem voltak az igaziak. Nem tudtam elég magasra ugrani, miközben kinyújtottam a lábam. Louis úgy gondolta, ez a félelem miatt van, mert túlságosan korán hajlítottam be a térdem, mintha nem bíznék a testemben, hogy biztonságban földet ér. Beauchamp valamit a papírra firkantott egy gyenge grand jeté után.
Talán a nagy, technikai elemeket nem végeztem tökéletesen, de legalább beleéltem magam a szerepbe. Ez egy komor dal volt a Giselle-ből. A zenére, az arckifejezésemre és a karjaimra összepontosítottam, a bras bas-tól a grand pose-ig, miközben átéltem az évek szomorúságait és tapasztalatait.
Beauchamp letette a tollat és megtapsolt.
– Maga egy érzékeny előadóművész, Mr. Styles.
– Köszönöm, uram – lihegtem piros fejjel, teljesen kifulladva.
– A technikán még van mit dolgoznia, de ezt biztosan tudja.
– Igen, uram.
Aztán kikísért engem a táncteremből. Louis az előtérben sétálgatott a körmét rágva, és amikor rákerült a sor, a kis ablakon keresztül néztem, ahogy előadta az egyik manó táncát a Szentivánéji Álomból. Tökéletes volt, teli vidámsággal, mint a napsütés. Jó volt nézni. Amikor végzett, szinte kiszaladt a stúdióból, és színpadiasan összeesett, a kezét a homlokához szorítva.
– Mit mondott? – kérdeztem izgatottan.
– Nem vagyok benne biztos. Annyira ideges voltam, hogy azt hiszem, egy pillanatra elvesztettem az eszméletem.
Beauchamp a dolga végeztével kisétált a táncteremből, az esernyője fa fogantyúja az alkarján lógott, a zakója a vállain, mint egy köpeny. Louis azonnal talpraállt, mint egy katona, a férfi pedig megveregette a vállát.
– Szép munka, Tomlinson.
Aztán rám nézett, és kedvesen elmosolyodott:
– És maga, „Harry Styles, tizenöt”, nagyon felnőttes előadás volt egy ilyen fiatal fiúhoz képest.
Mindketten komolyan bólogattunk, a kezünkkel a hátunk mögött, és csak akkor kezdtünk el ugrálni, amikor befordult a sarkon.

**

A szereplők listája másnap reggel jelent meg. Csupán ketten kaptak főszerepet az évfolyamunkban; Liam és Gigi. Helenát és Puck-ot kell majd eltáncolniuk. Még azelőtt tudtam, hogy a legkisebb szerepet fogom kapni, ami csak lehetséges, hogy ránéztem volna a listára. Nem tévedtem. Háttér táncosnak voltam felírva. Louis talán nem kapta meg a főszerepet, de egy szólót igen, és már ettől is teljes extázisban érezte magát. Az, hogy nem lettünk Demetrius és Lysander, még nem jelentette azt, hogy nem álmodhatunk róla. Beosontunk a színházba, amikor a főszereplők próbáltak, és próbáltuk megjegyezni a koreográfiát, hogy aztán gyakorolhassuk majd a szobában.
Az oldalsó állványzaton volt a legjobb hely, ahonnan figyelni tudtunk. Senki sem látott minket, de nagyszerű kilátás nyílt a színpadra. Beauchamp a próbákon sokkal szigorúbb volt, mint a meghallgatáson. Ahelyett, hogy az ütemet kopogtatta volna a földön, az esernyőjét fenyegetően körbeforgatta, mintha egy kard lenne, amivel kihangsúlyozhatja az álláspontját. Gigire kiáltott azért, mert egy hajszállal távolabb állt a kijelölt helyénél. Sosem hallottam még, hogy valaki kiabált volna vele. Talán ő sem. De úgy tűnt, a szigor megérte, mert a jelenet csodálatosan sikerült. Képregényes és gyönyörű – mindegyik karakter olyan élénk és kifejező mozgásban, hogy elfelejtettem, hogy diákok, vagy akár táncosok vannak előttem. Úgy éreztem, mintha Athénban lennék.
A legjobb rész az volt, hogy nézhettem Louis arcát, miközben próbáltak. A szemei mellett megjelentek a nevetőráncok, ahogy mosolygott és nevetett. Kívül-belül ragyogott. Nem volt könnyű a koreográfiára fókuszálnom, mert nem tudtam levenni róla a szemem. Már hetek teltek el azóta, hogy elaludtam a Galaxis Őrzőin, és úgy éreztem, nem fogok másik alkalmat találni arra, hogy megcsókoljam. Mindig túl fáradtak voltunk, túl kínosan éreztük magunkat. Sosem tűnt úgy, hogy az a megfelelő alkalom lenne. De itt fent, ahol a világ tetején voltunk, miközben szólt a zene, és a fények meg árnyékok táncoltak az arcunkon, tökéletesnek tűnt. Az egyetlen probléma, hogy Louis annyira belemerült a próbába, hogy nehéz volt magamra vonnom a figyelmét.
Talán azért, mert egy félreeső helyen ültünk, vagy mert a színpadon a diákok éppen szerelmet vallottak egymásnak a lehető legepikusabb módon, de úgy éreztem, hogy felbátorodtam.
– Kedvellek téged – mondtam neki.
– Én is kedvellek – felelte még mindig a táncosokat figyelve.
Nem tudom, hogy megértette-e, pontosan mire gondolok, ezért a combjára tettem a kezem. Végre felém fordult.
– Kedvellek – mondtam újra, de halkabban, mint az előbb. Nehéz volt bátornak lenni, amikor közvetlenül rám nézett.
Egy kicsit felé hajoltam. Eleanor azt mondta, hogy Louis majd elvégzi a munka nagy részét, de nem így történt. Mindent megtettem, de Louis nem mozdult.
Becsuktam a szemem, és az ajkaihoz nyomtam a sajátjaimat, aztán azonnal elhúzódtam, a pánikkal küzdve. Ó, istenem, mi van, ha rosszul gondoltam, és én nem tetszem neki? Mi van, ha azért nem csókolt még meg, mert csak a barátom akar lenni? Louis pislogott, és a következő dolog, amit felfogtam, az az volt, hogy az ajkai az enyémeken voltak, puhán és forrón. A szíve a mellkasom felett dobogott, a lélegzete felgyorsult. Felém mozdult, és a következő pillanatban már a könyökömön támaszkodtam, mielőtt rám mászott. Aztán megtörte a csókot:
– Várj – suttogta, miközben levette a pulcsiját és alám terítette, aztán megfogta a fejem, és lassan leengedett a durva deszkákra. Megérintettem az arcát, és újra csókolni kezdett, ezúttal lassan és mélyen, a nyelvét is használva. Fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom, ezért csak tettem, ami jól esett, és az ösztöneimre hagyatkoztam. Teljesen beterített – csókolta az arcom, a nyakam, a kezét a pólóm alá csúsztatta, hogy érezhesse a meztelen mellkasom és hasam. Éreztem, hogy a nadrágom megfeszül, de életemben először nem voltam ideges amiatt, hogy kemény lettem valaki előtt. Mindezek a forró, zavaros kényszerek végre találtak egy célt, és ez Louis volt. Megszívta a nyakam, és hangosan felnyögtem.
– Shhh – kuncogott, aztán a csípőjét a combjaim közé fészkelte. Tovább csókolt és nyalogatott, egészen amíg remegni kezdtem alatta a kéjtől. Nem tartott sokáig, hogy észrevegye az erekciómat. Egy hosszú nyögés szakadt ki az ajkai közül, és elkezdett hozzám dörgölőzni. Ő is kemény volt, és amikor megéreztem az övét az én farkamhoz feszülni a nadrágjainkon keresztül, teljesen elvesztettem a fejem. Nem érdekelt, ha bármit rosszul csinálok, de éhesen csókolni kezdtem a száját, karmoltam a hátát, ahogy egymásnak simultunk. Aztán megállt.
– Harry, el kell mondanom valamit.
Ne – gondoltam magamban. – Nem kell több beszéd.
– Oké.
– Nagyon kedvellek.
– Tudom – megragadtam a nyakát és visszahúztam magamra, arra ösztökélve, hogy folytassa.
– Már az első találkozásunk óta tetszel.
– Miért nem csókoltál meg hamarabb?
– Mert nem voltam benne biztos, hogy készen állsz… és mert állandóan elaludtál.
Eltakartam az arcom, és zavartan felnyögtem, de Louis elhúzta a kezem az útból.
– De most ébren vagy.
– Ébren vagyok.
Megcsókolt, az ajkaim közé mosolyogva. 

– Hé! – kiáltotta egy hatodik évfolyamos lány. – Mit csináltok ott?
Az összes táncos felnézett ránk. Louis megfogta a kezem, gyorsan lemásztunk, és őrültek módjára futni kezdtünk az ajtó felé, aztán ki a folyosóra, hangosan nevetve. Az arcom még mindig forró volt, a ruháim pedig rendezetlenül álltak a csókolózástól. Louis felugrott, és egy sorozat petit jetét csinált körülöttem, én pedig üldöztem őt, néhány piruettel megszakítva a futást. Annyira elszédültem, hogy azt sem tudtam, merre megyek, amikor Gigibe ütköztem.
– Mit csináltok itt, ti két idióta? Nem kellene a háttértáncosokkal próbálnotok?
– Fogd be, Gigi! Mi vagyunk Demetrius és Lysander! – kiáltotta neki Louis.
– Igen! – visszhangoztam.
Vihogva, táncolva tettük meg az utat a stúdióig. Azt kívántam, bár ne lenne próbánk. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy a szobában folytathassuk, amit elkezdtünk. Megálltam a korlát mellett, és figyeltem az arcom a tükörben. Az ajkaim duzzadtak és pirosak voltak, a pupilláim kitágultak, a nyakamon és a mellkasomon piros foltok jelentek meg. Megfordultam. Louis is hasonlóan festett. Levettem a melegítőalsómat a harisnyám felől, és láttam, hogy Louis kék szemei vágyakozva felvillannak. Kíváncsi voltam, mi fog történni este, amikor az ágyban vagyunk, csupán fehérneműben…
Beauchamp belépett a stúdióba, és Louis egy gyors csókot hagyott a nyakamon, amitől idétlenül vigyorognom kellett. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Fogalmam sem volt, hogyan fogom átvészelni a próbát. De sikerült. Beauchamp ugyanolyan kemény volt velünk, mint a fő táncosokkal, kiabált, a levegőbe csapkodott az ernyőjével, és durván megigazított minket, ha nem volt jó a tartásunk. Én kaptam a legtöbbet a technika hiánya miatt, de már megszoktam, hogy ez történik.
Louis-t ezzel szemben állandóan dicsérte. „Kiváló, Louis.” „Jól csinálja, Louis.” „Kifogástalan, mint mindig, Mr. Tomlinson.”
A próba végére teljesen kimerültem, izzadt voltam, az izmaim remegtek. A hátizsákom felé mentem, amikor Beauchamp maga köré hívott minket, mert volt egy bejelenteni valója.
– Mint azt sokan tudják, a feleségem, Irina Beauchamp a Párizsi opera balett prima balerinája. El fogok menni a társulat Hattyúk Tava nyitóestjére, és mint a legutóbbi évben, vagy azelőtt, szeretnék egy ígéretes diákot magammal vinni.
Louis egész teste megfeszült, mintha karót nyelt volna. Már említette ezt az utat. A legutóbbi diák, akit Beauchamp magával vitt Párizsba, már azelőtt helyet kapott egy társulatnál, hogy elballagott volna a Royal Ballet-ből. Azt hittük, hogy Liamet fogja választani, vagy egy másik táncost a főszereplők közül. Beauchamp közeledett Louis felé, és elállt a lélegzetem. Ez akkora megtiszteltetés! Olyan büszke voltam rá! Biztos voltam benne, hogy ezek után dicsekedhetnék vele, hiszen a legjobb barátja voltam, és talán már a pasija is a legígéretesebb diáknak az iskolában!
Azonban Beauchamp tovább lépett és megállt mellettem.
– Harry, téged szeretnélek magammal vinni.
– Engem? Biztosan? – kérdeztem a vállam fölött oldalra nézve.
– Biztos vagyok benne – erősítette meg nevetve.
Louis lehunyta a szemét, teljesen elkeseredve. Nemet akartam mondani, de nem tudtam, hogyan kéne. Beauchamp volt a főnök, híres és fontos ember volt, ráadásul az egész táncterem engem bámult.
– Köszönöm, uram.
– Csodálatos. Szükségem lesz egy szülő vagy gondviselő engedélyére. Csütörtökön indulunk, így lesz két napod megnézni Párizst az előadás előtt. Láttad már a Hattyúk Tavát?
– Sosem voltam még balett előadáson – mondtam halkan, hogy a többiek ne hallják. Halk kuncogás visszhangzott a falak között. Beauchamp együttérzően bólintott.
– Jót fog tenni neked ez az utazás, Harry.
Ahogy a táncosok elkezdtek szétszéledni, megfordultam, és Louis-t kezdtem keresni. Az ajtó mellett állt, akkor emelte fel a táskáját. Próbált úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna, de én ismertem őt. Láttam rajta, hogy szomorú és csalódott. Kiléptünk az előtérbe, és elindultam a Jebsen ház felé, de Louis a másik irányba fordult.
– Nem akarsz visszamenni a szobánkba? – kérdeztem.
– Lemegyek a konditerembe.
– Veled mehetek?
– Szeretnék egyedül menni.
Egy pillanatig némán álltunk ott, és a lábainkat rázogattuk.
– Sajnálom, Louis. Nem akartam, hogy engem válasszon. Nem engem kellett volna. Szar vagyok.
– Nem vagy szar – mondta Louis ellágyítva a vonásait. – Különleges táncos vagy, Harry. Megértem, hogy Beauchamp miért téged választott.
– Kérlek, ne haragudj rám.
– Nem haragszom, csak féltékeny vagyok. Ennyi az egész.
– Nem akarom, hogy féltékeny légy! Azt akarom, hogy kedvelj! – mondtam kétségbeesve, megtört hanggal. Nem is akarok arra a hülye útra menni! Nem is érdekel Beauchamp, Párizs, vagy a Hattyúk Tava. Csupán csókolózni szerettem volna Louis-val, és a pasija lenni!
– Még mindig kedvellek – mondta Louis egy gyenge mosollyal. Megcsókoltam az arcát, aztán elsétált. A válla előre esett, ahogy befordult a sarkon.